Fél évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy egyszer Tenerifére is eljutok. Azt sejtettem, hogy merre van (és nyilván nem pont ott van), meg voltak elképzeléseim arról, milyen a növénytakarója és a felszíne (ezeket is felül kellett vizsgálnom...), de nagy érdeklődést nem váltott ki belőlem. Persze amikor kiderült, hogy az Erasmus továbbképzéssel nem Stockholmba, nem Finnországba és nem is Olaszországba megyek, hanem Tenerifére, azért nem bánkódtam nagyon. Sőt, vártam nagyon, hogy 2020. január 25. legyen.
Január 24-én lezártuk a félévet, amit egy kiadós bepakolással ünnepeltem meg. Mivel éjjel 2-kor kellett indulni a repülőtérre, inkább nem is aludtam, hanem izgatottam vártam az új kaland kezdetére. Az utazás eseménytelen volt, és az út első felében a nézelődést jelentősen megnehezítette a sötétség, amelyet semmilyen fényszennyezés nem zavart. A csillagok így egészen máshogy ragyogtak, még a kezdődő napfelkelte fényében is. A kép kissé homályos lett, de talán visszaadja a hangulatot.
Amikor egy lisszaboni átszállás után megérkeztem Tenerifére, és kiléptem a repülőtér épületéből, rá kellett jönnöm, hogy a 19 fok sokkal melegebb, mint amennyire emlékeztem. Vagy az itteni 19 fok 27 otthoni foknak felel meg. De mások is eléggé izzadtak a télikabátjukban.
A repülőtérnél buszra szálltam, és elindultam a főváros, Santa Cruz de Tenerife felé. A sziget déli része olyan benyomást keltett bennem, mintha egy irdatlan nagy kőfejtőn haladnánk át, amit alaposan megtűzdeltek szélturbinákkal. Íme:
Egy órával később már Santa Cruzban voltam, ahol nagyon sportosan lecipeltem a bőröndömet egy lépcsőn, majd visszacipeltem egy másikon, hogy edzésben maradjak. Aztán rossz irányba indultam el, de végül csak megérkeztem a szálláshoz. A lakás barátságos, bár felszereltsége egy kissé spártai.
A délután a város felfedezésével töltöttem. Először azzal szembesültem, hogy a város számos hídja közül egyikről sem fogok díjnyertes képeket készíteni a folyóról, amely számos térképen szerepel. Merthogy folyó nincs, csak meder. Ami pedig nem folyik benne, az a Barranco de Santos.
A torkolattól távolabb haladva egészen vadregényessé válik a meder, amiről hamarosan sikerült kideríteni, hogy nem is állandó folyóhoz tartozik, hanem csak egy vízmosás, ahol azért nagyobb esők után elég sok víz tud végigzúdulni. Voltaképp nem is bánom, hogy üres a meder...
A fenti képen szintén látható, mekkora hidat építettek a meder fölé - egyébként ezt látom a nappalimból.
A kikötő nagyon érdekes volt, néhány régi hajót is lehet látni, bár a legrégebbihez sajnos nem lehetett közel menni. Viszont fel lehetett menni a hullámtörő tetejére, és onnan végre láttam az óceánt. Alább következzen néhány kép minderről!
Itt pedig a nem kevésbé félelmetes régi hajó, amit sajnos nem tudok rávenni arra, hogy függőlegesen álljon.
Én biztosan nem vállalkoztam volna óceánjárásra egy ilyen járművön...
Kilátás a hullámtörőről:
A kikötőben híres elődökre találtam, akik itt jártak a szigeten:
