Végre úton! - gondoltam magamban, amikor pénteken az utolsó óráról elrohanva a fiammal vonatra szálltunk, hogy egy váci pihenő után ismét vonatra szálljunk (ezúttal már Mami társaságában), hogy aztán meg se álljunk Brünn városáig. Az út elég eseménytelenül telt el, és csak 10 perces késést halmoztunk fel a 3 óra 40 perces út alatt. Főleg beszélgettünk, és igyekeztünk megpillantani az utunkat keresztező nagyobb települések híres épületeit. Ennek csak két akadálya volt: a vonattól elég messze volt minden, ráadásul sötét volt. 

Aztán megérkeztünk a pályaudvarra, ahonnan összesen 5 percet kellett sétálni a szállásunkig, ahol kis várakozás után megszereztük a kulcsunkat. Elfoglaltuk a szállást, majd esti városnézés helyett inkább aludtunk egy jót.

Reggel a konyhaablakból kinézve máris megtapasztalhattunk valamit Brno hangulatából. Rögtön el is bájolt minket.

Délelőtt a Tugendhat család villájába látogattunk el. Kicsit aggódtam, hogy két útitársam mennyire fogja élvezni az angol nyelvű tárlatvezetést (90 perc), de az egyik értette, a másiknak pedig tolmácsoltunk. Szerencsére mindenhol volt időnk nézelődni, így a csoport többi tagját sem zavartunk magyar nyelvű karattyolásunkkal.

 A villa az utcafrontról nézve olyan jellegtelennek tűnt, hogy le sem fényképeztem. (Ehhez hozzájárult az is, hogy nagyon hideg sarki szelek fújtak, és nem volt kedvem kihúzni a kezemet a meleg kabátzsebből.) A vezetés során hamar rá kellett döbbennünk arra, hogy a villa minden, csak nem jellegtelen. Az építészeti elemeken kívül az elhelyezkedése is rendkívüli: éppen rálátni a várra. (Spoiler: később több helyről próbáltunk rálátni a várra, csekélyke sikerrel.) 

Maga a villa 1929-1930 folyamán épült a Tugendhat család megrendelésére. A feleség, Greta különösen gazdag volt - családját a 10 leggazdagabb brnói család között tartották számon. Apjától kapott egy telket egy domboldalon, ide álmodta meg az elképesztően modern házat szintén nem túl szegény férje, de főleg az építész, Ludwig Mies van der Rohe. Mint megtudtuk, ők ketten nem mindenben értettek egyet, de a "párbajokból" mindig az építész került ki győztesen. Az építkezés a funkcionalizmus jegyében folyt, szinte semmi felesleges elem nincs az épületben, amelynek vázát és tartószerkezetét 29 acélcső jelentette. A legjobb minőségű nyersanyagokból dolgoztak: főleg kőből (többféle márvány), fából (mahagóni, ébenfa, stb.) és üvegből. Volt egy rettenetes drága - és ehhez mérten szerintem rettenetesen ronda márványfal a nappali közepén, de egy idő után megszoktam. Az idegenvezető azt is elárulta róla, hogy a lemenő nap fényében színt változtat és narancssárgás jelleget ölt. Ezt azért szívesen megnézném. A házban a legújabb technológiát alkalmazták: van benne gombnyomásra a mélyben eltűnő hatalmas ablaktábla, légkondi (akár illatosított levegővel, hogy az ember a tengerparton érezhesse magát), minden szobában külön mosdóegység, étellift, sőt hűtőszekrény is, ami állítólag akkoriban annyiba került, mint egy repülőgép. Most jöjjenek a képek (ezúttal nem hű társam, a Canon volt velem, hanem a kisgép, amit tavaly pont egy prágai útra vettem):

A felső utcafront felől érkezők ebben az előtérben találják magukat. Itt már láthatók a legfontosabb épületelemek: az acélcső (a növény mögött), a kőpadló (amelyben nem tehettünk kárt, ezért egy kellemes meleget sugárzó készülék átmeneti műanyag papucsot olvasztott a cipőnkre), és a földtől a plafonig érő szekrény, ami a fényképező háta mögött volt.

A fürdőszoba. Nagyon tetszett.

A hálószobák már nem annyira, nekem kicsit személytelennek és sivárnak tűntek.

A nappali viszont lenyűgöző volt, a dolgozószoba részét elfogadnám! (Mondjuk azt nem tudom, hogy mennyit dolgoznék ilyen körülmények között...)

Az ominózus márványfal:

A nappali egy másik szekciójában volt egy nagyon ötletes asztal is, amit a jelenlévők számához mérten lehetett igazítani.

 A következő kép a nappali egy újabb részletét mutatja. Úgy tűnhet a gyanútlan szemlélőnek, hogy egy nyitott teraszon találta magát, de valójában csak a takarítónők végeztek kifogástalan munkát. Hatalmas ablaktábla választja el / köti össze a nappalit és a kertet, amelyből néhány egy gombnyomásra az alagsor irányában eltűnik. Persze a gombot nem lehetett most megnyomni.

A villából még két elengedhetetlen eszközt mutatnék meg: a fentebb említett hűtőszekrényt és a mosógépet.

A villa kívülről, a tavasszal valószínűleg kissé lenyűgözőbb kert felől:

Mindhárman nagyon élveztük ezt az épületbejárást, de hősiesen nem roskadtunk le az első kávézó első székére. Mentünk, mendegéltünk a vár felé, de mielőtt felmásztunk volna a hegyre, csak betértünk egy bisztróba. Jól is tettük, mert kb. fél perc múlva hatalmas eső zúdult volna a nyakunkba. Mire cseh (morva) barátom jelentkezett, hogy ő már közelít a vár felé, mi is nekiindultunk. Nagyon jó volt látni eme cseh barátot, aki az egész délután velünk töltötte a várban, majd Brno belvárosában.

 Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, de ez bizony a vár. Méghozzá remek kilátással. Íme:

 És még egy!

 A várban meglepő időpontban tartott farsangi búcsúztató zajlott (masopust), amiből nem sokat értettünk (A csehünk persze igen, és tolmácsolgatott is lelkesen), ezért egy idő után bementünk a múzeumba, ahol nem fújt a hideg szél. Nem jártuk be az egészet, csak a földszinti történeti kiállítást és a várban (na jó, most már idemásolom a nevét: Spielberg / Špilberk) őrzött rabok celláit. 

Ezzel sajnos szinte véget is ért egyetlen teljes brnói napunk. A várlátogatás után elfogyasztottuk megérdemelt estebédünket, majd pihentünk. Vasárnap még sétáltunk egy jót délelőtt (a változatosság kedvéért hópelyhekkel találkoztunk), és el is döntöttünk, hogy egyszer még visszatérünk.

Ez a Péter és Pál székesegyház a várhegyről, illetve alant egy kicsit közelebbről.

Azért a jelek szerint Csehország is nehezen vált meg tőlünk...