Ezen a szép  délelőttön visszatértünk az Akropolisz Múzeumba, ahol ismét szembesültünk azzal a ténnyel, hogy tél van. Legalábbis november 1-én a múzeumok téli időszámításra tértek át, ami csökkentett jegyárakkal járt. A tél közeledtét nem sok minden támasztja alá, legkevésbé a 26 fok. 

A múzeum már kívülről is lenyűgöző látványt nyújt, főleg amiatt, hogy gyakorlatilag egy ásatási területre építették rá. Szerencsére nem kellett sokat várni a jegyvásárláshoz - gondolom, mások is rájöttek, hogy tél van, és inkább otthon maradtak. 

A kiállítás mindhármunknak nagyon tetszett. Fényképeztem is sokat, de azért a végén vettem egy könyvet is, amit aztán mégsem veszítettem el a mosdóban, mert fürgén visszaszaladtam érte. A kiállítótermekben megismerkedtünk az Akropolisz történetével, és megcsodálhattuk a több száz kisebb-nagyobb műtárgyat, amit ott találtak. Néhány képet azért feltöltök ide. Elsőként jöjjön egy nem is igazán tudom, micsoda. 

Ez egy oszlop, amely Aszklépiosz szentélyéhez tartozott. Arra sajnos nem találtam utalást, hogy vajon mit keres benne egy fél női fej gyönyörű berakásos szemekkel.

Ezen a részen nagyon kedves gyerekjátékokat is láttunk, amelyeket elfelejtettem lefényképezni. (Hát akkor vissza kell menni, mondja a gyermek.) A baglyot szerencsére megörökítettem.

Az volt az érdekes, hogy sem a huszadik, sem a századik szobornál nem untuk el a nézelődést. Persze ez nem csoda, ha ilyen remek görög férfiak bukkannak fel:

És mit mondanak erre a többiek?

Egy varázsgömböt is láttunk, de ez már a római korból származik. 

Az ebédünket a múzeum éttermében fogyasztottuk el, mert semmiképpen nem akartuk lekésni a délutáni programunkat, amelynek célja a Szunion-hegyfok és a Poszeidón-templom megtekintése volt. Egy utazási irodánál fizettünk be erre az útra, és nem bántuk meg. Az idegenvezetőnk részletesen bemutatta a 70 kilométernyi úton elénk táruló látványosságokat, meg azokat is, amelyeket nem láttunk egy-egy kósza hegy vagy busz miatt. Beszélt az ókori Athénról, majd Görögország meglehetősen hányatott történelméről. Megtudtuk például, hogy amikor Athén lett a főváros (több jelölt közül csakis a múltban játszott meghatározó szerepe miatt esett rá a választás), összesen 7.000 ember élt ott. Ma ötmilliós nagyváros.

Mesélt nekünk arról a tóról is, amit már hétfői sofőrünk is említett: Szinte az út mellett (a piros busz mögött) volt a tó, ami több szempontból is nagyon érdekes. Például nem tudom megjegyezni a nevét. Úgyhogy le is írom ide, hátha végre sikerül: Vouliagmeni-tó. Állítólag a szó azt jelenti, hogy "elsüllyedt", ami a keletkezésére utal: egy barlang volt itt, ami beomlott. A tó vize természetes összeköttetésben áll a tengerrel, de édesvízű forrásból is táplálkozik, emiatt állítólag jó benne fürdeni. Ezt a kellemes érzést még az is fokozza, hogy a víz hőmérséklete soha nem megy 25 fok alá és az orvosok szerint is jótékony hatással bír magas ásványianyag-tartalmának köszönhetően. Azt nem tudni, milyen mély maga a tó, pedig nagyon sokan próbáltak meg lejutni az aljára - közöttük Jacques Cousteau is. Ha legközelebb erre járok, feltétlenül megnézem közelebbről, most be kellett érnem a mesékkel.

Mindeközben tovább tekeregtünk a partmenti úton, és gyönyörködtünk a tengerben. Láttunk halneveldét is, és már majdnem megtudtunk néhány receptet is, amikor a sofőrnek megkordult a gyomra, ezért más témát kellett keresni.

Kb. 1 órányi buszozás után megláttuk a félsziget csúcsán elhelyezkedő Poszeidón-templomot. A következő történet azonban még nem erről szólt, hanem Lavriónról, ami egy egykor ezüstben gazdag terület itt, Attica keleti részén. Annyi ezüstöt termeltek ki innen a Kr. e. 5. század folyamán, ami lehetővé tette Athén nagyhatalommá válását és azokat a flottafejlesztéseket, amelyeknek köszönhetően végül legyőzték a perzsákat. A kitermelést többször felfüggesztették, évszázadokig használaton kívül voltak ezek a bányák, amelyeket végül 1982-ben zártak be. 

Aztán végre megérkeztünk Szunionba. Itt újabb történeteket mesélt el nekünk idegenvezetőnk - erről már az Akropolisznál olvastunk, hiszen az a hely is fontos szerepet játszott. Athén városa védőistent keresett, és amolyan versenypályázatot írt ki. Két komoly jelentkező volt Athéné és Poszeidón személyében. Mindkettőnek produkálnia kellett valamit az Akropoliszon, hogy megszülethessen a döntés. Poszeidón beledöfte háromágú szigonyát a földbe, ahonnan víz fakadt fel. Ez akár jó dolog is lehetett volna, de tengeristen lévén a víz sós volt. Athéné lándzsáját döfte a sziklába, ahol olajfa sarjadt. Az olaj biztos megélhetési forrást biztosított Athén számára, így az istennő nyert, bónuszként pedig templomot kapott az Akropoliszon. Poszeidón azonban szintén fontos volt a tengerjáró athéniak számára, így az ő templomát a stratégiailag is fontos Szunion-fokon építették fel. Innen fürkészték a tengert, és ha idegen közeledett hamar meglátták. Hasonlóképpen hamar látta meg Aegeus király is fia, Thészeusz hajóját is. A történet végét mindenki tudja, szegény király a Szunion-fokról vetette magát a tengerbe.

Búcsúzóul jöjjön néhány kép erről a csodaszép helyről. A feliratok között van ám egy híres név is!