Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer meg lett ígérve a gyerekeknek, hogy ha nagyok lesznek és már sokat tudnak biciklizni, elmegyünk családilag Hollandiába. Biciklizni. Itt vagyunk hát: a gyerekek megnőttek, és még mi sem mentünk össze.
Vasárnap nagyon hajnalban kezdődött a kaland, amikor is fél 3-kor kellett felkelni. Mivel be volt dugulva az orrom, csak fél 2-kor aludtam el... Különösebb bonyodalmak nélkül jutottunk el a repülőtérre, a táskák átvizsgálásánál sem okoztunk fennakadást. A repülőn egy kicsit szétszórva ültünk, mivel nem állt szándékunkban egy csomó pénzt kifizetni a helyjegyekért. Én két szélesvállú úriember mellé kerültem, de cserébe nagyon nagy lábterem volt az első sor közepén. Aztán megszántam a baloldali fiatalembert, és cseréltem a barátnőjével. Így legalább tanúja lehettem annak, hogy egy szegény ember rosszul lett és kiadta a reggelijét. Ekkor már örültem, hogy elfelejtettem orrcseppel segíteni az orrdugulásomon.
Elég hamar Eindhovenben találtuk magunkat, ahol leginkább a vasútállomással és a vonatozáshoz szükséges csiprendszerrel ismerkedtünk meg. Csak kártyabirtokosok használhatják a vasutat, amire mindig fel kell tölteni legalább 20 eurónyi összeget. A kiinduló állomáson becsippantja az ember, aztán utazgat, amennyit akar, majd a végállomáson kicsippantja, és meg is tudja rögtön, mennyi pénze maradt a kártyán. Gondoltuk is, milyen jó, nem kellenek kalauzok. Erre ma találkoztunk eggyel.
Utrechtbe az Amszterdam felé menő vonattal lehet eljutni. Amit kinéztünk, az éppen nem ment. A következő meglehetősen zsúfolt volt, úgyhogy kihagytuk. A harmadik vonat is zsúfolt volt, de oda azért felszálltunk, és sikerült is mindenki ülőhelyhez jutnia. 50 perccel később már le is szálltunk az utrechti nagyállomáson. Először a szállásra mentünk el, ahol leraktuk a nagyobb csomagokat, majd elkezdtünk barangolni a környéken. Utrecht majdnem mindennel szolgál, amit a látogató elvárhat Hollandiától: vannak csatornák, csatornaparti házikók, kanyargós középkori utcák, templomok, sörözők, biciklik. Voltaképp állatok is voltak, mert Utrecht belvárosa gyakorlatilag egy monumentális étterem, változatos ételillattal. Azért az első látvány nem pont az volt, amire számítottam:
De utána mindenki megnyugodhatott persze.
Amint látszik, van alsórakpart és felsőrakpart is. Jó sok lépcsővel - biztosan így akarják a hollandok kompenzálni a nagy laposságot.
Az első célpont a Jacobskerk volt. Csak be akartunk nézni, de végül hosszasan elidőztünk, köszönhetően egy óraműnek és egy rendkívül barátságos hölgynek, aki még azt is ellenőrizte, hogy mindent láttunk-e. Vissza is terelgetett minket egy általunk csak futólag megtekintett részre, ahol elmondta, hogy a templomnak ebben a részében egy remetenő (női remete? nőremete?) élt nagyon sokáig egy pici cellában (ezt egyáltalán nem vettük észre). Azért valamelyest tartotta a kapcsolatot a külvilággal, mert az utcára nyíló ablakon keresztül lelki segítséget adott az erre rászorulóknak.
Nekem nagyon tetszett a harangjáték, amely sajnos már nem működik, de magát a szerkezét - amely a zenedobozokhoz hasonló elven működik - meg lehetett nézni. A különbség csak annyi, hogy a különböző bütykök különböző harangokat szólaltattak meg valamikor.
Végül csak kiléptünk a templomból, de máris felmerült a gondolat, hogy visszamegyünk, mert ekkor éppen zuhogott az eső. De itt is működött az izlandi bölcsesség, miszerint ha nem tetszik az idő, várj öt percet, és máris megváltozik, hamarosan ugyanis kisütött a nap, és nem akadályozott a további barangolásban. Amit igyekeztünk is kihasználni, mert - mint este kiderült - kb. 23 kilométert gyalogoltunk az első napon.
Utrecht egyik legikonikusabb látnivalója a dóm (Domkerk), illetve a hozzátartozó harangtorony, amit a város sok helyéről látni és emiatt kiváló tájékozódási pont. Ezt mi láttuk is, meg nem is, mivel éppen felújítás alatt áll, és az állvány mögül bizony egyáltalán nem sejlik elő a torony valódi szépsége. Nyilvánvaló a következtetés: egyszer majd még vissza kell jönni ide.
A dóm egy keresztutcából is szépen látszik, már amennyi befér belőle egy keresztutcányira.
A templombelső egy része teljesen megfelel az ember elvárásainak, és a katedrális akár a gótikus templomépítészet egy átlagos (bár monumentális) példája is lehetne.
De nem az, mert a templomnak vannak néminemű hiányosságai. Először ott van a közepe, ami nincs ott, mert 1674-ben hatalmas szélvihar pusztított Utrechtben, és két tornádó is kialakult. Az egyik éppen a templom közepén haladt át és teljesen lerombolta azt. Emiatt ma a katedrális kereszthajója és a templomtorony között egy kisebb tér van. A toronyban látható makettképek mutatják a nagy pusztítást.
A romokat kb. 200 év múlva takarították csak el, így született meg a Dóm tér.
De nem ez volt az első pusztítás a templom életében. A reformáció elterjedése nem alakult mindig békésen és a reformáció hívei sem voltak mindig toleránsak a katolikus hívekkel és a katolikus templomokkal. Az utrechti katedrális színes üvegablakait eltávolították, a freskókat lefestették, de volt olyan szobor is, amit eléggé barbár módon tettek tönkre.
A toronyba fel is lehet menni - óránként indulnak vezetett túrák. A rengeteg lépcső megmászása közben vannak kisebb pihenők is, a torony különböző szintjein lévő termek. Láttunk 14 harangot is (7 db 1506-ból származik), amelyeket jó darabig negyedóránként szólaltattak meg, de hétközben most már csak óránként lehet része ebben az Utrechtbe látogatóknak, mert a felújítást végző munkások nagy eséllyel megőrülnének. A torony felső felében már csak egy megálló volt, ahol meg lehetett pihenni, lehetett gyönyörködni a kilátásban, és a szűk csigalépcsőtől már tériszonyt kapó személyek (én) vissza is fordulhatnak.
Mit láttunk még ebben a két napban Utrechtben? Puccos és kevésbé puccos csatornákat, egy random szélmalmot (ami hentesüzlet volt) és persze rengeteg embert. Érdekes egyébként, hogy délután a nagy tömeg egyszer csak eltűnt. Biztos volt egy váltás, és este már a fiatalok vették birtokba az utcákat.