Igazán nem panaszkodhatok, hiszen a helsinki út után most éppen Olaszországból jelentkezhetek be. (Éljen Rotterdami Erasmus!)

Az indulás elég olaszosra sikerült, bár elképesztően hamar eljutottam a repülőtérre (egyik vonat sem késett), és a becsekkolásnál sem álltak előttem sokan. Így aztán több mint egy órát kellett kókadoznom, de remek társaságom akadt egy nagy tejeskávé személyében. Aztán végre kiírták, hogy melyik kapuhoz kell menni. Ott beálltam az ott tartózkodó kb. 8 ember mögé, és elégedetten néztem a pár perc alatt szép hosszúra hízó sort az én hátam mögött. Aztán kiderült, hogy ez csak sornak tűnt, de nem az volt, úgyhogy a sor egy része hirtelen elém került, ráadásul senki nem tudott rájönni arra, hogy melyik az elsőbbségi sor. Azért elég hamar átjutottam az ellenőrzésen, és még szabad ülőhelyet is találtam. A káosz később még inkább fokozódott, mert az emberek nemes egyszerűséggel átbujkáltak a kordonok alatt, mert nem fértek el.

A repülőn egy félős magyar mellé kerültem, akivel megosztottam frissen vásárolt cukorkáimat és igyekeztem szóval tartani. Így együtt néztük meg madártávlatból a Velencei-tavat, a Balatont, majd Észak-Olaszország hegyeit is.

Útitársamról az is kiderült, hogy a kórusával jó pár évvel ezelőtt Vácott jártak, és még közös koncertet is adtunk.

Időközben kezdett lemenni a Nap, de egy kicsit fürgébben, mint Finnországban. Nagyon szép volt, ahogy felülről világította meg a felhőket. (Ez a képen persze nem látszik, mert csak mobillal fényképeztem.)

A következő naplementés kép már a buszból készült. A buszt elég nehéz volt megtalálni, legalábbis a sofőrt. De egy kedves magyar párral végül is megoldottuk a helyzetet. Majd kiderült, hogy a kedves magyar pár női fele holnaptól csoporttársam lesz a kurzuson (Reneszánsz művészet Firenzében). Jól elbeszélgettünk, és egészen addig tökéletesen éreztem magam, amíg ki nem derült, hogy az apartmanom tulajdonosa már vár rám a lakásban. És éhes is.

Már majdnem háromnegyed 11 volt, mire végigrohantam Firenze belvárosán (már most leesett az állam a Duomo láttán), és megálltam a ház előtt. Matteo, az éhes tulajdonos persze nem volt ott, mert elindult, hogy begyűjtsön útközben. Azt nem tudom, miből gondolta, hogy megismer, de így legalább már nem csak én voltam a késlekedés oka. Némi olasz nyelvű beszélgetés után egészen megenyhült, és bár elég hangosan korgott a gyomrom, mindent elmondott, amit feltétlenül tudni kell egy Firenzében először járó turistának.

Az apartman egyébként nagyon jó helyen van, és nagy, kényelmes. Most viszont már aludni kéne, hogy holnap frissen vághassak bele az új hétbe. Buona notte!

Most, amikor nekikezdek az utolsó igazi finnországi nap leírásának, majdnem olyan szomorkás vagyok, mint akkor, amikor tudatosult bennem, hogy ezzel bizony vége is a régóta várt kalandnak. Búcsút kell venni új barátainktól (Anna, Manuela, Vít, Giuseppe), és ilyenkor mindig ott van az emberben az érzés, hogy lehet, hogy ezek az új barátságok nem lesznek tartósak. Én azért bizakodom, nemhiába választottam ki mégis a képzés egyik feladatánál a remény kártyát!

Az utolsó nap az utolsó előttivel ellentétben ismét amolyan élvezkedős-fényképezős fajta lett. Délelőtt még az ég is bánkódott, hogy el kell mennünk, ezért egy kis esőt szemerkélt a nyakunkba. Ez azonban nem tartott sokáig, és a Sibelius-parkhoz érve már egészen szép idő lett. Itt ismételten megnéztük az emlékművet, ezúttal szakavatott társaságban, hiszen idegenvezető is volt velünk, aki itt még sok újat nem tudott mondani. Viszont ezúttal a fényképezőgéppel fényképeztem.

Miután mindenki megörökítette az orgonasípokat, saját magát és a barátait, buszra szálltunk és elmentünk a szabadtéri múzeumba Seurasaari szigetére. A múzeum 1909-ben nyílt, és Finnország több részéről helyeztek át ide faházakat és gazdasági épületeket. Egy rövid séta közben megnéztünk kívülről jó néhányat, ezek mindegyikéhez járt egy történet is. Rögtön itt van egy templom, ami a szabadtéri múzeum legrégebbi épülete a 17. század végéről. A teteje eredetileg másmilyen volt, ez már a 18. században került rá. A sirály pedig még később.

Útközben láttunk még kisebb-nagyobb (inkább kisebb) tárolóépületeket. A kedvencem a madáretetőhöz hasonló építmény volt, amelynek épp az volt a célja, hogy ne az állatok egyék meg a télire félrerakott élelmet.

A következő épület azért érdekes, mert úgy néz ki, mintha téglából épült volna. Ez azonban átverés, ez is egy faház, csak a tulajdonos nagyzolni akart...

Nekem kimondottan tetszett a telefonfülke is, eddig csak filmekben láttam ehhez hasonlót:

A legnagyobb izgalmat azonban nem is az épületek, hanem az állatok váltották ki az emberekből, főleg a mókusok. Itt van tehát néhány lencsevégre kapott állat. Ez nem mókus, de repül:

Ez pedig nem repül, de mókus:

Itt pedig egy különösen éhenkórász, ám fotogén példány:

A közös séta után hazamentünk, hogy aztán el is induljunk a központba ajándékokat venni.A kínálat főleg a Mumincsaládhoz kötődő tárgyakból állt, ezekből azonban nem vettünk túl sokat. Sikerült beszereznem néhány képeslapot a nagymamáknak, Kati pedig egy fókát zsákmányolt magának.

Ezután a több csoporttárs által nagyon dicsért Oodi nevű könyvtárba mentünk, ahol megebédeltünk. Közben megérkezett Vít barátunk is, így hármasban jártuk be e nem mindennapi épület három szintjét.

A könyvtár ugyanis nem csupán olvasóteremből és könyvespolcokból áll, ahol mindenki illedelmesen és halkan lapozgatja a könyveket, hanem egy élő intézmény, a városiak találkozóhelye, ahol ehetnek, játszhatnak, kibérelhetnek mindenféle hobbihoz szükséges felszereléseket (mi varrógépet, 3D-nyomtatót láttunk), de tarthatnak megbeszéléséket a különszobákban, használhatnak profi stúdiókat, sőt akár főzhetnek is. Képet csak az olvasó- és játszóteremről tudok mutatni.

Ezután még mindig korainak éreztük a pakolást, elmentünk hát a közeli botanikus kertbe.

Kora este már a szállásunkon voltunk, és pakoltunk. Illetve én kétségbeesetten próbáltam visszaszerezni köddé vált képeimet. (Sikerült!) Eközben a fiúk csak vártak ránk a sörözőben kitartóan, úgyhogy végül mi is odamentünk. Egy nagyon kellemes este után búcsút vettünk nem csak csoporttársainktól, hanem Helsinkitől is. A hangulathoz remekül illett az utunk végén nyakunkba zúduló eső.

Moi-moi, Finnország. Remélem, még visszatérhetek valamikor.

Hamarosan véget ér a helsinki beszámoló, hiszen ez volt az utolsó "munkanap". Megkaptuk a tanúsítványokat, aztán együtt elmentünk egy finn étterembe. Szóval mégiscsak van néhány olyan étterem, ahol hagyományos finn ételeket kínálnak. A legtöbben a büfémenüt választottuk, ami egy tejszínes lazaclevessel kezdődött (ah, szegények, kik nem szeretik a halat!), majd mindenféle más finomságot lehetett hozzáválogatni a büféasztalról. Füstölt rénszarvashúst is. Ismét elbúcsúztunk néhány csoporttárstól - ők a szombati közös program helyett mást választottak.

Úgy érzem, ez lesz a legrövidebb bejegyzés, mert a jelek szerint mást már nem is nagyon csináltunk. Ebéd után visszamentünk a szállásunkra, hogy aztán este ismét a sörházban kössünk ki. Itt ezúttal főleg nyelvórák zajlottak magyar, cseh és olasz nyelven. Rendkívül szórakoztató volt, de a dokumentációt ezúttal nem tenném fel.

Ugyan már rég hazajöttem Helsinkiből, de csak megírom most már ezt a blogot, hogy könnyebb legyen majd felidézni ezeket a szép napokat, amelyeket Kati útitársammal és Erasmusos csoporttársaimmal töltöttem.

Most kivételesen a kurzus óráival kezdem, legalábbis az utolsó feladattal, mert ennek keretében elözönlöttük Helsinkit. Egy alkalmazás segítségével kaptunk egy térképet a felkeresendő helyszínekről, ahová nyilván el kellett találni mindhárom csoportnak. És ha már odataláltunk, feladatokat is kaptunk, amibe a helyieket is be kellett vonnunk.

Az első úticél a Vanha kirkkopuisto volt, ami magyarul annyit tesz, hogy az ótemplom (nem is tudom, létezik-e ez a szó) parkja. Van a parknak azonban egy másik neve is: pestispark - biztos emiatt vált a finnek egyik kedvelt pihenőhelyévé. Egy kedves, fának támaszkodva olvasó fiatalembertől megtudtam, hogy a pestispark nevet azért kapta a tér, mert a templom körül valaha temető volt, ahova például a pestisjárvány áldozatait is eltemették. Mondjuk gyanakodhattunk volna egy kicsit a fejfák láttán.

A feladat végrehajtása során eljutottunk még Tove Jansson emléktáblájához is. Az ő könyve nyomán született meg a muminokról (fehér színű finn trollokról) szóló rajzfilmsorozat. Én erről koromból kifolyólag lemaradtam, de most látom, hogy a neten több epizód is fellelhető. El fog még jönni az az idő, amikor megtekintem.

Megfordultunk ismét a Designmuseónál is, ahol a ma divatos tervezőkről kellett megtudni néhány információt. Itt egy cipődivatbemutató-videót is készítettünk, amit szerzői jogok miatt ezúttal nem mutatok be.

Az órák után cseh barátunk, Vít társaságában ebédelni mentünk egy koreai étteremben. Azt hiszem, Mirjami, az oktatónk mondta, hogy Finnországban kevés a finn étterem, mivel a finnek úgy gondolják, hogy finn ételt (ejnye, de sok finn van ebben a mondatban!) otthon is tudnak enni. Szóval így kötöttünk ki a fent említett étteremben, ahol a választásom a bulgogi bibimbapra esett. Ez nem egy buddhista szerzetes volt, hanem egy marhás étel. Finom volt. Ebéd után búcsút vettünk Víttől, és ugyan némi késéssel, de csak elindultunk Finnország második legrégebbi városa, Porvoo felé.

Porvoo Finnország második legrégebbi városa, és az útikönyv szerint kihagyhatatlan látványosság. A csoporttársaknak is tetszett, így mi sem tétováztunk sokáig, csak addig, amíg meg nem találtuk az ügyesen a föld alá rejtett buszpályaudvart. A buszra felszállva boldogan szundikáltunk egy órán át, amíg oda nem értünk a városkába.

Először a helyi születésű költő, Runeberg szobrával találkoztunk. Róla és a süteményéről még lesz szó, szobrot meg már egyébként is láthattunk róla, így inkább a folyót mutatom meg. Hidat is találtunk rajta, amin persze rögtön át is kellett mennünk, bár így pont az ellenkező irányba mentünk, mint kellett volna.

Azért olyan nagy hibát mégsem követtünk el, mivel a túlsó partról kiválóan látszottak Porvoo híres folyóparti faházai. Rendes leszek, és nem illesztem be mind a 10, szinte teljesen egyforma képet.

Azért itt egy másik is, ezúttal teleobjektívvel.

Ezen a képen már látszik a templom is, ahova hamarosan fel is kaptattunk egy (helyi viszonylatban) meredek utcácskán. Ez is egy evangélikus templom, mellette egy haranglábbal és egy régi kis templommal. A templom falai egyébként nem ilyen ferdék, csak a fényképezőgép újraértelmezte a valóságot.

Az alábbi képen az elvárásokkal ellentétben a jobboldali épület a templom, a baloldali pedig a harangtorony.

A továbbiakban a kisváros utcáin bolyongtunk. Nagyon hangulatos volt, remélem, a képek valamelyest átadják ezt a sajátos atmoszférát.

Gondolom, mindenki észrevette már, hogy a házak többsége fából van, nem kőből, mint például Tallinnban. De azért szépen karbantartják a faházakat is, hiszen (ahogy a következő napi idegenvezetőnk felhívta rá a figyelmet) a nemtörődömség vége egy nagyon hideg ház lehet.

Na de végre elérkeztünk a napok óta emlegetett süteményhez, amit önfeláldozó módon meg is kóstoltunk a főtér cukrászdájában. Ez a Runeberg-tortácska, amit a költő felesége készített férjének. Ezt a sütit a más településeken lakó hátrányos helyzetű finnek bizony csak február 5. körül fogyaszthatnak, itt viszont bármikor lehet kapni. A tésztája kicsit mandulás, középen pedig málnalekvár van. Azóta már receptet is találtam hozzá...

A madárnak is tetszett.

Jóllakottan konstatáltuk, hogy a buszunk elment. Nem bánkódtunk sokáig, mert egy óra múlva úgyis ment egy másik, inkább kisétáltunk a folyópartra. Itt viszont megláttunk egy Castle Hill (Várhegy) felirattal ellátott táblát, ami miatt rögtön el kellett sétálni arrafelé. Közben láttunk nagyon hangulatos tavacskát is, így amikor választani kellett, hogy elinduljunk-e a következő buszhoz, avagy sem, nyilván nem indultunk el.

Ezen a képen a várhegy (sőt, Várhegy) is látszik. Vár nem nagyon, de gondoltuk, hogy biztosan ott rejtőzik a fák között. Nagyon szép útvonalon közelítettük meg a magaslatot.

Aztán megláttuk a vár hűlt helyét. És egy táblát, ami arra ösztökét minket, hogy nyugodtan hagyjuk szárnyalni a képzeletünket és úgy idézzük magunk elé a rég elpusztult favár képét. Ide:

Egy jó ideig hallgattuk a madarak csiripelését a szalonban, aztán elindultunk visszafelé a buszmegállóhoz. Útközben egy újabb irányból tekintettük meg a parti házikókat, ezúttal már a lustán lemenő nap fényében.

Helsinkibe visszaúton a változatosság kedvéért szundikáltunk, hogy aztán frissen és üdén elszaladjunk az esti sörözésre. Az est fénypontja a Scrabble volt finn betűkészlettel, angolul.

A hosszúra nyúlt nap lezárásaként hárman még sétáltunk egyet, mert elég későinek tűnt az időpont ahhoz, hogy valami sötétséghez hasonlatos élményben legyen részünk. Nem volt vaksötét, de az épületek szépen ki voltak világítva.

Ettől a naptól kezdve délelőtt voltak az órák, ami jelentősen meggyorsította a reggeli készülődést, ráadásul a délutánok is szabadabbak lettek. Ezen a napon viszont nem mi csináltuk a programot magunknak, mivel részt lehetett venni egy vezetett városnézésen. Nem bántuk meg, hogy csatlakoztunk, az idegenvezető, Richard egy csomó érdekes történetet elmondott a környékről.

Itt kezdtük:

A képet elég erőteljesen meghatározza egy teherautó, de nem az volt a lényeg, hanem a mögötte álló házak. Helsinki egészen a második világháborúig erőteljes szecessziós hatás mutatott, de a bombázások miatt sok ház megrongálódott. Amit tudtak, visszaépítettek vagy felújítottak, a többi helyére pedig újakat építettek. Szerintem nem túl nagy sikerrel.

Az alábbi képen a baloldali épület érdekes:

Eredetileg iskolának épült, ahol az oktatás svédül folyt rendkívül haladó szellemben, hiszen már koedukált osztályok voltak. (Ennek a szülők nem nagyon örültek, de hát így jártak.) Jelenleg a Designmuseo működik itt, ahol meg lehet(ne) ismerkedni a legjelentősebb tervezőcégekkel. Ezekből momentán kettő jut eszembe: Marimekko és Arabia.

Mi persze nem mentünk be, hanem tovább mentünk. A következő megálló egy bájos szobor volt, amely a finnek egyik kedvelt író-költőjét, Zachris Topelius ábrázolja gyerekek körében. Ennek apropóján idegenvezetőnk rögtön el is mondta, hogy Topelius különösen fontosan tartotta a lánygyermekek oktatását is. A koedukált iskolának viszont nem örülhetett, mert ezt már nem élhette meg.

Nagyon érdekes épület a következő, ház, amelynek felső emeletén írta meg Sibelius a Finlandiát. Érdekes, hogy az oszlopok szerepét az Atlaszoktól átvette két Herkules.

Nem messze innen egy újabb szobrot találtunk. Én soha nem jöttem volna rá, de Svédországot és Finnországot, illetve kettejük kapcsolatát ábrázolja.

 Szerintem mindenki döntse el, mit is lát, de annyit segítek, hogy a fényes és karcsú gyűrű Svédország, a helyes kis kőgombóc pedig Finnország. Ezen a ponton egész sok időt eltöltöttünk, mert a csoport nagy érdeklődést tanúsított a svéd-finn viszony iránt. Illetve felmerült a kérdés, hogy ha a finn lakosságnak mindössze 6%-a svéd anyanyelvű, miért is hivatalos nyelv. Ha jól értettem, a válasz erre az volt, hogy hát ez már hagyomány, és nem lehet megfosztani finneket az anyanyelv használatának jogától. Ezért tehát minden finn tanul svédül is.

A következő néhány szobor erejéig tovább folytattuk kalandozásunkat a finn irodalom világában: megnéztük a nagyon dallamos hangzású Eino Leino és a kevésbé dallamos hangzású Johan Ludvig Runeberg szobrait sirállyal és anélkül.

 Runeberg még fel fog bukkanni egy cukrászdában is, de hogy miért, az majd ott kiderül.

A következő szobor nagy vitákat és elszörnyülködést váltott ki Helsinki népében. A történet felidézéséhez segítséget kértem Kati barátnőmtől, mert én bizony nem tudok felidézni minden részletet.

Szóval: a pucér hölgyön a finnek, amikor felállították a szobrot, nagyon kiakadtak: a szobrász ugyanis egy finn nőt akart ábrázolni, amit ők kikértek maguknak, merthogy szerintük kövér a hölgy. Mentségükre legyen mondva, hogy a háború és az éhínség miatt tényleg nem lehetett ilyen kerek feneke a finn nőknek... (A szerző kiegészítése: "Szerintem sokan elégedettek lennénk az ő formáival. Én tuti." ... Én is.)

A tér egyik oldalán egy bank, a másik oldalán is valami fontos intézmény állt (ami most már a feledés homályába merült, legalábbis kettőnk részéről), és egyik sem akarta a pucér nő képes felét nézni, mert rontja az üzletet. Egy verseny eredményeként a hölgyet át kellett fordítani a másik oldalra, de maradt - a két cég ellenben tönkrement.

Azóta megnyugodtak a kedélyek, és a szobor a finnek egyik kedvence lett: a végzős egyetemisták például ünnepélyesen megmosdatják és még diáksapkát is tesznek a fejére.

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy ezt a templomot bizony már láttuk. És igaza is van. Sőt, még máskor is látni fogjuk. És reméljük, hogy unokáink is látni fogják.

A tér ismételt megtekintése után lassan véget is ért az idegenvezetés. Még megnéztük a vasútállomás épületét, amelynek négy szobra - Richard szerint - a finnek négy érzelmi állapotát mutatja: vidám, nagyon vidám, szomorú és nagyon szomorú. A képen a kevésbé és nagyon vidám finnek láthatók.

Maga a vasútállomás pedig így néz ki:

Ezen az estén Kati útitárs és én csatlakoztunk a kurzus sörözős estjéhez. Erről nincs kép.

zen a napon (kedd) a délelőttünk szabad volt, ezért egyrészt volt időnk reggel molyolni (ennek a szónak később még lesz jelentősége), másrészt pedig el tudtunk  menni Helsinki Suomenlinna (svédül a kicsit tolkieni hangulatú Sveaborg néven ismert) nevű szigetére, hogy  megnézzük az UNESCO Világörökséghez tartozó erődrendszert. Megint a Helsinki-kártyát használtuk, de egyébként egy egyszerű vonaljeggyel is fel lehet szállni a kompra, amely 15 perc alatt visz át a szigetre. Pontosabban a szigetekre, mert az erdőrendszer több szigetre is kiterjed, ezeket hidak kötik össze.

Először azt a kis szigetet néztük meg, amely még most is a hadsereghez tartozik - haditengerészeti iskola van itt, ezért csak a kijelölt területen lehetett sétálni. A finn történelmet ismerve (hm...) az egyik épületen látható 1756-os évszámból egyértelmű, hogy az építkezést a svédek kezdték meg, hiszen ebben az időben Finnország a Svéd Királysághoz tartozott. A finnek nem voltak túl szerencsések, mert a svéd uralom után rögvest orosz uralom következett, és csak az első világháború idején sikerült megszerezniük a függetlenséget.

A szigeten van egy templom, ami egyben világítótorony is. A kerítés stílusosan ágyúcsövekből van összerakva, ami azért elég furcsa, de legalább nem vész kárba egy ágyú sem.

Nagyon érdekes volt maga az erőd, azt hiszem, számolni kellett volna, hány ágyú van elhelyezve. Vannak föld alatti folyosók is, ahová most nem mentünk le, inkább a falak mentén sétáltunk és gyönyörködtünk a kilátásban.

Egyébként szép időnk volt...

Nem szívesen indultunk vissza a belvárosba, de hát csak be kellett menni órára! Visszafelé közelebbi ismeretségbe kerültünk a helyi élővilággal. Az ebédünkre pályáztak.

Szerencsére mi gyorsabbak voltunk, így a sirályok hoppon maradtak. (Sajnálni azért nem kell őket, később az egyik olasz fagylaltját lopták ki a tölcsérből.)

A délutáni órákon tovább ismerkedtünk a finn oktatással, de ez talán egy külön bejegyzés lesz, most maradnék a kötetlen programoknál. Este újabb kalandban volt részünk, mivel indulás előtt pár nappal hirtelen felindulásból néhány órás gondolkodás után lefoglaltam egy naplementés programot. Nyilván nem a Nappal beszéltük meg a dolgot, hanem a Taiga Times nevű kis céggel, akik vállalták, hogy a résztvevőket elviszik egy természetvédelmi területre sétálgatni és enni. Mivel ez jó kombinációnak tűnt, végül beneveztünk. Nem bántuk meg. A vezetőnk Jeoff volt, aki kanadai, de négy éve Finnországban él. Vendég meg nem volt más, csak mi ketten (mondjuk először nekem sem sikerült lefoglalni a helyünket, és lehet, hogy más is így járt), aminek kimondottan örültünk. Porkkala volt az úticél - ez egy félsziget, amely 1944 és 1956 között szovjet haditengerészeti bázisként működött, most azonban kedvelt kirándulóhely. A szovjetek előtt a finn trollok játszottak még jelentős szerepet a térségben.

Kb. 50 percet autóztunk a helyszínre, ebből kb. 20 percet természetvédelmi területen, ahol elvileg sok őzet és szarvast lehet látni. Ez alkalommal nem jöttek elő, de a táj kárpótolt minket. Az autót egy parkolóban hagytuk, onnan indultunk el egy kellemes sétára, amelynek végén egy tengerparti sziklán elhelyezett asztalnál meg is vacsoráztunk.

A következő képen némi zuzmó látható (már ahol éppen nem homályos).

Ebben az erdőben még a félig kidőlt fák is továbbnőnek, csak nem az ég felé, hanem a földön.

A tengerparton is mentünk, nagyon szép volt! Az alábbi kép pont ezt bizonyítja. Egy érdekesség: a környék tele van kevéssé a tájba illő szikladarabokkal. Ezek úgy kerültek ide, hogy a trollok mérgesek lettek az őket megzavaró emberekre, és jól megdobálták őket.

Végül egy ilyen sziklás helyen pihentünk meg.

Amíg mi a sziklákon heverésztünk és gyönyörködtünk a naplementében (még szerencse, hogy ez itt, a nyári Finnországban igen hosszadalmas folyamat!), vezetőnk vacsorát főzött. Kaptunk kolbászt, ami inkább hurka volt, csak rizs helyett árpa volt benne és nem mustárral ettük, hanem vörösáfonya-lekvárral.

A háttérben látható egy csésze áfonyalé és egy tál karéliai pite. A pite rizzsel van megtöltve, és vajas tojáskrémmel fogyasztják. A vacsorához tartozott egy kupac sült halacska is, amelyek közül kettő nagy hősiességgel megettem. A sok finomságot végül gyógynövényteával öblítettük le. A fából készült evőalkalmatosságok helyi termékek - a sétahajózás közben azt is megtudhattuk, hogy ezek varázserővel bírnak mindaddig, amíg valaki el nem mosogatja őket mosogatószerrel.

Vacsora után visszamentünk a kocsihoz - közben újabb részleteket tudtunk meg a trollokról -, majd elindultunk hazafelé. Útközben sok őzet és szarvast láttunk, sőt Kati annyira ügyes volt, hogy még egy jávorszarvast is észrevett egy kölyökszarvas társaságában. Erről sajnos nincs képem, de nem is baj. Higgyétek el, hogy hatalmas élmény volt! 

Ez a nap vidám hajókázással kezdődött: vettünk Helsinki városkártyát, és rögtön fel is használtuk egy hajós városnézésre. A Vásártérről indult a sétahajó, hogy aztán 1,5 óra alatt egy kicsit megismerjük Helsinki szigeteit és félszigeteit.Nagyon szép volt, de sikerült úgy leégnünk, hogy közben néha fáztunk a nagy szélben. A mai 30 fokos hőség egyébként nem tipikus finn időjárás még nyáron sem, általában nem megy 28 fok fölé.

Helsinkihez nagyon sok pici sziget tartozik - ezek egy része állami tulajdonban van és szabadon látogatható (vagy nem annyira, mert például valamely állam nagykövetsége található rajta), más része pedig magántulajdonban van. Ezeket a finnek nyilván kisebb-nagyobb vízi alkalmatosságokkal közelítik meg, de télen akár egy korcsolya is elég lehet, mivel a tenger felszínén kb. 1 méter vastag jégréteg képződik. 

Útközben megismerhettük Helsinki nagy büszkeségeit is, a jégtörő hajókat, amelyeket Finnország 100. születésnapjára adtak saját maguknak. Most nincs semmi dolguk, békésen pihennek a kikötőben.

A hajókirándulás után betértünk egy boltba ebédért (valami szószos gombócokat szereztünk be, nagyon finomak voltak). Gondoltuk, talán nem kellene már rögtön az első napon elkésni.

Az Erasmus-kurzus délután 2-kor kezdődött. Mi rendes lányokként már háromnegyedkor útra keltünk, és még így is majdnem 10 perccel a kezdés előtt megérkeztünk. Ebből sejteni lehet, hogy a képzés helyszínéhez igen közel sikerült szállást találnom. Izgatottan vártuk a találkozást a csoporttal, akivel finnországi tartózkodásunk hátralévő napjait gondoltuk eltölteni.

Már az első percekben kiderült, hogy a társaságra nem lesz panaszunk: volt három törökünk (akik rossz hírük ellenére soha nem késtek el), három olaszunk (akik rossz hírük ellenére soha nem késtek el), két horvátunk, két csehünk és három magyarunk (akik azért csak beestek az utolsó pillanatban). A kurzus (Introduction to the Finnish Education Model) vezetője Mirjami volt az Europass részéről. Az első nap természetesen az ismerkedésről szólt: a bemutatkozáshoz képeket kellett kiválasztani, amelyek minket és a tanításhoz fűződő viszonyunkat ábrázolják.

 Megismertük egymás iskoláit is - már most lehetett irigykedni, avagy szörnyülködni. Az ismerkedést a közeli sörözőben folytattuk.

 Mivel még csak 9 óra volt és a Nap még szépen sütött, Katival elmentünk egy kicsit villamosozni: a Sibelius-parkban megnéztük a Sibelius-emlékművet.

Miután kigyönyörködtük magunkat az orgonasípokban és tisztelettel adóztunk a finnek nagy zeneszerzőjének, a sport felé kanyarodtunk el. Az Olimpiai Stadion megtekintése előtt átvezetésképpen megtekintettük a kacsák és finnek közös futását.

Az 1952-es Olimpiára épült sportlétesítményeket a mai napig használják sporteseményekre és koncertekre. A toronyba is fel lehet menni (nyilván nem 22:46-kor), és állítólag remek kilátás nyílik Helsinkire. Ezt mi már nem fogjuk megtudni, legalábbis nem ezen a nyáron.

A finn fehér éjszakában kicsit nehéz volt elaludni, mivel az embernek állandóan olyan érzése volt, mintha egy szép magyar nyári délután 5 és 8 között lenne. De azért csak sikerült felkelni, és még a Tallinnba induló kompot sem késtük le. A komp egy hatalmas hajó volt, legalábbis nekünk annak tűnt. Először lelkesen kiültünk a nyitott fedélzetre, de hamarosan megelégeltük a napsütést és bemenekültünk egy fedett kávézóba.

A tallini kikötőből rövid séta vezetett az óvárosba, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Már a városfalon nyíló kapu és a mögötte felbukkanó utca láttán sejthettük, hogy nem mindennapi élményben lesz részünk. Voltaképp csak mentünk fel s alá az egykori Hanza-város utcáin, és igyekeztünk mindent megnézni. Nem is írok minden egyes képről, hiszen sokszor csak rácsodálkoztam egy-egy bájos utcára, ódon hangulatú házra anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mit is látok.Jöjjön néhány kép a teljesség igénye nélkül!

Egy februári prágai kiruccanás után végre ismét komolyabb útra készülhettem: a sors és az Erasmus+ ezúttal Helsinkibe vezetett. A kurzus (Bevezetés a finn oktatási rendszerbe) holnap kezdődik, de kedves útitársam és barátnőm (Kati) és én már szombaton megérkeztünk.

A repülőút szerencsére eseménytelen volt. Dunakeszit és a váci Naszályt is lehetett látni az út elején, aztán pedig csak a kisebb-nagyobb felhőkkel tarkított kék eget.

Más egy darabig nem is történt, csak egy kisebb döccenésnél gurult elő ismeretlen rejtekhelyéről a Canon-gép objektívsapkája. Megörültem neki. A landolás előtti 10-15 perc már kimondottan érdekes volt: ekkor fedeztük fel a Helsinki környékén lévő számos apró szigetet a tengerben, illetve leszálláskor kimondottan elbűvölt minket a számunkra nem annyira megszokott növénytakaró.

Leszállás után szomorúan konstatáltam, hogy a telefonom nem kapcsolódik semmilyen létező mobilnetes szolgáltatóhoz, így megpróbáltam az emlékeim alapján eljutni a szálláshelyre. Igencsak meglepődtem, hogy ez végül sikerült. Egy kedves finn segítségével megtaláltuk a kulcsot rejtő széfet is, így aztán nem lett semmi akadálya annak, hogy elfoglaljuk kicsinyke szállásunkat.

Amikor egy kicsit kifújtuk magunkat, rövid(nek tervezett) városnéző sétára indultunk. Gondoltuk, megnézünk néhány nevezetességet, hogy aztán időben hazatérve kipihenjük magunkat a vasárnapi tallini kalandra. A terv jó volt, a megvalósítás nem annyira: mindig megláttunk egy érdekesnek tűnő utcát, egy kedves parkot, egy szép épületet.

Először a tengerparton (na jó, ilyen meglehetősen sok van) magasodó sziklára épített Uszpenszkij-székesegyházat néztük meg - egyelőre kívülről. De úgy legalább alaposan, szép lassan körbejárva. Remek kilátás nyílt a lemenő nap fényében nagyon szép látványt nyújtó helsinki dómra is, amit csak telefonon sikerült megörökítenem, mert kedvenc fényképezőgépem Lisszabonhoz hasonlóan most is válogatósnak bizonyult. A hatás így egy kicsit drámaibb lett, ennyire nem volt naplemente-jellegű a helyzet, ez látszik is a Nap aránylag magas állásából.

Az Uszpenszkij-székesegyházat Szűz Mária elhunytának (elszenderedésének - uszpenyie) tiszteletére építették és 1868-ban szentelték fel. Ekkor Finnország orosz uralom alatt állt, és éppen II. Sándor uralkodott, a jó cár, aki rendeleteivel elősegítette Finnország felemelkedését. A templom nemcsak Finnország, hanem egész Nyugat-Európa legnagyobb ortodox székesegyháza. Nem számoltuk meg (eszünkbe se jutott), de az útikönyv szerint 13 aranyszínű kupola üldögél a zöldre festett réztetőn Jézus és apostolai jelképeként.

A templom körbejárása után céltalan bolyongásba kezdtünk, amelynek során találtunk egy valószínűleg valamilyen gyárból átalakított iskolát. Az előtte lévő nagyon rendezett téren még napozóágyak is is ki voltak téve a megfáradt diákoknak (szülőknek? tanároknak?). Ekkor már 10 óra is elmúlt tán (a nap ugyan elég alacsonyan járt már, de még mindig vidáman sütött), ezért úgy gondoltuk, hazaindulunk. És ekkor találtuk meg azt az utcát, aminél szebbet nem igen fogunk találni Helsinkiben. A Luotsikatu arról híres, hogy egymást követik benne a szebbnél szebb szecessziós lakóépületek. Sok szecessziós ház van Helsinkiben elszórva, de itt mást nem is lát az ember. A fénykép sajnos nem adja vissza az egész utca hangulatát, de azért próbálkozom.

 És íme néhány részlet:

Nem kevés időt töltöttünk el ebben az utcában, tényleg minden egyes házat érdemes volt alaposan megnézni. Ekkor már talán 11 is volt, de a Nap szemmel láthatólag még mindig jól érezte magát az égen, úgyhogy mi sem tértünk nyugovóra, inkább sétáltunk még egy kicsit.

Az utolsó megállónk a helsinki dóm volt, ami hatalmas méretei ellenére könnyedén magasodik a tér fölé. Ezt is körbejártuk.Amúgy ez egy evangélikus templom, ami eredetileg I. Miklós cárra emlékezve Szent Miklósnak szenteltek, de hát I. Miklós nem volt "jó cár", ezért a függetlenség elnyerése után a finnek inkább átnevezték a templomot. A székesegyházat 1852-ben építették, tetejéről a 12 apostol tekint le óvó tekintettel a városra.

Vasárnap sajnos búcsút kellett venni Tenerifétől. A reggeli összepakolás nem tartott sokáig, és időben sikerült is elindulnom, hátrahagyva némi sót és kakaóport. Ennek a háziak biztosan nagyon örültek, akárcsak az egy liter tejnek. De most már legalább nem üres a konyhájuk...

A buszpályaudvarról kigördülő buszról még láthattam két kedvenc épületemet, az Auditoriót és a Kis Cukiságot, ami a mellette lévő váracska. Egy órával később már a repülőtéren vártam a soromra és hagytam el a pulóveremet. Ekkor lélekben már Lisszabonban voltam, és nagyon reménykedtem abban, hogy egyrészt jó idő lesz, másrészt nem késik túl sokat a repülőgép. A Kanári-szigetekről ez az utolsó kép, ami megmaradt bennem (és a telefonomban).

A másik oldalon biztosan a Teidét lehetett volna látni, de ezt a feltevésemet majd legközelebb ellenőrzöm... ;-)

Délután 4-kor már Lisszabonban voltam. A TAP honlapja és az egyik alkalmazott azt állította, hogy a bőröndömet nem kell felvennem, így némi habozás után elindultam a szállásom felé. Egy kicsit lubickoltam a számomra nagyon kedvesen (és kicsit huncutan) csengő portugál szövegekben, aztán vettem egy napijegyet, és metróra szálltam. A szállásom Lisszabon belvárosában volt, mert tudtam, hogy nem lesz sok időm. A recepción két jó hírrel fogadtak: egy fokozattal jobb szobát kaptam ugyanannyi pénzért, és ebben a remek szobában vár rám egy üveg portugál vörösbor ajándék gyanánt. A szoba tényleg nagyon jó volt, szinte sajnáltam, hogy helyette mégis a várost akartam megnézni gyorsan, még naplemente előtt. Fel is loholtam a Szent György várhoz, megnéztem, hogyan zárják be a pénztárat (ha nagyon akartam volna, még vehettem volna jegyet, de csak fél órám lett volna nézelődni, úgyhogy erről lemondtam), aztán sétálgattam a környék zegzugos utcáin. Nem csak jobbra-balra, hanem föl-le kanyarogtak nagy vidáman. Felmásztam egy templomtoronyba, ahonnan nagyon szép képeket készítettem. Legalábbis ezt hittem, de nem. Valami történt a gépemmel, ezért Lisszabonban egyetlen kép nem készült a fényképezőgépemmel. Azóta sem mertem megnézni, hogy ez átmeneti gyengélkedés volt-e...

A várból a partra akartam menni, de megláttam egy 28-as villamost, amire azon nyomban muszáj volt felülnöm. Elmentem a végállomásig, ahonnan visszagyalogoltam a székesegyházig. Ekkor már sötét volt, de persze a legfontosabb épületek azért meg vannak világítva. A templomban éppen misére készültek, így csak kicsit volt meglepő, hogy egyre-másra jöttek a különböző rendekhez tartozó apácák.

Azért a géppel készült képek mintha egy kicsit jobbak lennének. Nem baj.

A templom mellett végre tudtam valamit enni is, aztán újult erővel vetettem rá magam egy villamosra, ahol még ülőhelyet is találtam. Az volt a tervem, hogy elmegyek a másik végállomásig, majd visszavillamosozok. De hát ember tervez... Egyszer csak ugyanis megállt a villamos két másik villamos mögött, mert eltűnt az áram a vezetékből. Egyre kevesebben maradtunk a szerelvényen, bár a vezető megnyugtatott minket, hogy mindjárt megjavítják. Amikor már csak én üldögéltem, és elolvastam mind a 40 elolvasatlan e-mailemet, az a gyanúm támadt, hogy ez a mindjárt kicsit várat még magára. Kiszálltam hát, megnéztem egy templomot (ami persze csak a mise miatt volt nyitva, így csak hátulról nézelődhettem, meg egy parkot, ami kevéssé jól érvényesült a sötétben.

Amikor elindultam gyalog vissza városközpontba, a villamosom még mindig elárvulva állt a síneken. Kb. fél óra múlva indult újra a forgalom, de én addigra már messze jártam.

Még kimentem a Tejo partjára, aztán megnéztem a teret, ahol valaha, a nagy földrengés előtt egy palota állt, majd visszamentem a szállásomra. Innen indultam másnap haza. De azért lélekben még egy kicsit ottmaradtam Tenerifén, és ha becsukom a szemem, még mindig látom magam előtt a Los Gigantes hatalmas, az azúrkék tengerből kiemelkedő szikláit.