A Ma reggel felébredtünk, elfogyasztottuk kifinomult reggelinket (zabkása, illetve tegnapi magyar zsemle), aztán leereszkedtünk bevásárolni - a szállásunk ugyanis egy a Filopapposz nevű domborulat lábánál, aránylag magasan helyezkedik el. Ezen a hegyen van pár dolog, amit majd biztosan meg fogunk nézni, de mára más terveket szőttünk.

A második reggeli után az Akropolisz felé vettük utunkat. Útközben narancsfák mellett haladtunk el - amikor pár órával később visszafelé ballagtunk, nagyon erős narancsillat kísérte végig utunkat. Le is fényképeztem a telefonommal egy narancsfát, de valahogy citromnak néznek ki. És nem is lett jó a kép.

A fióka éppen annyira meg volt hatva az Akropolisz látványától, mint anyukája - de hát így jár egy történelemtanár és régész vénájú fiacskája, ha megelevenedik előtte a történelemkönyv. Először a római kori épületeket néztük meg, de ezt sem bántuk. Ez a fal például olyan, mintha csak egy díszlet lenne, de nekem így is tetszik.

Herodes Atticus Odeonja nagyon megtetszett - de fentről nézve még impozánsabbnak tűnt. 

Az a jó, hogy mindenütt információs táblák vannak elhelyezve. Itt például azt tudtuk meg, hogy 5000 fő fért el ebben a Kr.u. 161-ben épült színházban. Az épületet Herodes Atticus építtette felesége emlékére. Ez nagyon megható. De rossz nyelvek szerint éppen ő ölette meg...

Ahogy egyre feljebb mentünk a kicsit csúszós márványlépcsőkön, egyre többet láttunk meg Athénból és a környező hegyekből, sőt egy idő után már a tengert is határozottan fel lehetett ismerni. Csak nem a fényképeken, mert nagyon sütött a nap és a víz majdnem teljesen egybeolvadt az éggel. Nem az alábbi képen, mert azon nincs tenger.

Az Akropoliszon azonban természetesen a templomromok a legérdekesebbek. Szépen ki van táblázva minden, el is olvastuk, de nem tudnék mindent felidézni az olvasottakból. Viszont egy idegenvezetőt gonoszul kihallgatva a következő információhoz jutottam az alább látható fallal kapcsolatban. Itt a fal, a hatalmas kapu (Propülaia) egy részlete:

Ami rögtön feltűnik, az a közepén lévő lyuk a sok tégláról. Hát erről nem tudtam meg semmit. Viszont ott van az a sok kis bütyök - az Akropolisz építésekor daruval húzták fel a téglákat a hegyre, és a bütyköknél rögzítették a köteleket. Később ezeket leverték, hogy szép sima falat kapjanak. Ez itt azért nem történt meg, mert kitört a peloponnészoszi háború.

A kaputól balra feltűnik szárnyatlan Niké temploma, ami innen is jól nézett ki, de az Akropoliszon kívülről néz még inkább. Most a számomra oly kedves ión oszlopfőkre és a felettük futó frízre koncentráltam.

Nem mondom, hogy gyorsan haladtunk, de a szerteszét heverő oszloptöredékek és egyéb maradványok tüzetes megtekintése után csak sikerült eljutni a Parthenonhoz. Éppen felújítás alatt áll, így nem minden szögből mutat jól, de azért igyekeztem. Nagyon előzékeny módon a darut Parthenon-színűre festették, így nem volt olyan zavaró.

És egy-két oszlopfő:

A másik ikonikus épület is nagyon tetszett: az Erechteion és a kariatidák. Erről most nem csacsognék, inkább jöjjön néhány fénykép:

A növény- és állatvilág kicsit gyér volt, de azért sikerült egy-egy példányt találni.

Lefelé már a másik úton mentünk, és újabb érdekességeket találtunk: Aszképiosz szentélyének romjait és a Dionüszosz-színházat. Az utóbbinál még a VIP-részleg eredeti foteljei is megmaradtak!

Olyan jól elfáradtunk, hogy a múzeumlátogatás előtt beültünk ebédelni. Aztán nem mentünk múzeumba, mert hamar zárt, inkább sétáltunk még egyet a Zeusz-templom felé. Útközben láttunk egy Hadrianus-diadalívet és egy szép parkot zöld papagájokkal.

Aztán a történelem persze megint felbukkant, ezúttal Nagy Sándor képében. Vajon Bukefalosz lovacska megeszi a Holdat?

A Zeusz-templomot nem néztük meg közelebbről, mert ez is hamar bezárt, de azért fényképezni lehetett kívülről is. Főleg állványokat, de a lemenő nap fényében sikerült elcsípni egy különösen jóképű korinthoszi oszlopfőt is. 

Hát ennyi volt mára. A holnapi terveket megszőttük, remélem, minden jól megy majd.

Hát akkor vágjunk bele az újabb kalandba! Bár azért remélem, olyan nagyon nagy kalandok nem lesznek, csak olyan kezelhető méretűek.

Ma reggel még nagy tempóban próbáltam haladni a munkámmal, és csak kicsit motoszkált az agyam mélyén a gondolat, hogy talán inkább pakolni kéne. Aztán egyre inkább elhatalmasodott bennem, meg többen meg is jegyezték, hogy esetleg készülődhetnék. Szerintem kár lett volna túl sok időt hagyni, így is több felesleges dolgot pakoltam be. Bezzeg Anyukám simán befért egy kis hátizsákba. Mármint a cucca.

A vonatot nem késtük le, és a vonat sem késett - milyen unalmas kezdés! A repülőtéren is csak kisebb fennakadást okozott a hátizsákban felejtett kiskés, amit a biztonságért felelős hölgy sajnálkozó mozdulattal kobzott el. Barni hátizsákja volt, és a gyermek tényleg nem úgy nézett ki, mint aki bárkit le akarna szúrni. (Így viszont van egy ürügy, hogy miért kell feltétlenül elmennem az IKEÁ-ba.)

Ezután egy darabig nem történt semmi érdekes. Nem vettem egy újabb nagy doboz Ricolát, nem vettünk meg Zsófinak egy nagy plüss unikornist, nem álltunk rossz sorba és nem indult el a repülőgép időben. Viszont ellképesztő ügyességgel sikerült olyan helyet foglalnom a gépen, amihez nem tartozott ablak. De hamar rájöttünk arra, hogy úgysem láttunk volna semmit sem a sötétben - illetve Barni látott, ha egy kicsit kitekerte a nyakát a mögötte lévő ablak irányába. Útközben főleg szókeresőt játékot játszottunk Anyu tabletjén - egyszer azért sikerült megvernem.

A repülőtéren (a kijárat eszódosz, ami nagyon tetszett) már várt minket a megrendelt taxisunk, aki szépen elhozott minket a szállásunkra. Közben folyamatosan szórakoztatott, és gyorstalpaló tanfolyamot tartott a tavernákból és a hideg kávékból. Az már biztos, hogy a "freddo" (Vaszilisz kiejtésével frendo) szót semmiképpen nem fogom a cappuccinóval együtt használni, mert akkor jeget kapok bele. Nagyjából ennyivel bővült a görög szókincsem, mert minden mást elfelejtettem (illetve bővült volna, ha ez nem egy olasz szó lenne). De Vaszilisz erre is számított, és mondta, hogy nyugodtan írjak neki, majd felvilágosít. Közben már meg is tervezte a holnapi sétánkat az Akropolisz környékén, amely séta végén tán a Farneszi nevű helyen kell majd feltétlenül ennünk (kivéve, ha csirkét akarunk, mert az ott nincs). És ha el akarunk menni bárhova, csak szóljunk neki, kilométerenként 1 euróért bárhova elvisz. Közben mintegy mellékesen elmesélte Thészeusz történetét - hát Minotaurosz nem így mondta, hanem Minotavrosznak.

Nem nagyon bántam, hogy megérkeztünk az apartmanba, mert már kezdtem kicsit elfáradni. Itt még át kellett esni egy tárlatvezetésen az apartmanban, amit Nikosz, a házigazda-helyettes ejtett meg. A kicsi és a nagymamája már biztosan alszik, én még le akartam írni ezt a pár sort. Szerintem én leszek holnap reggel az utolsó, aki felébred.

Nem mondom, hogy eluntam az otthonlétet a firenzei tanulós-városnézős-múzeumlátogatós nyaralás után, hiszen csak két éjszakát töltöttem otthon, aztán már el is indultunk a családdal Ausztriába. Hat év után ismét. Ezúttal Muraut választottuk főhadiszállásnak.

Szinte időben elindultunk, és aránylag fájdalommentesen el is értünk ebbe a kisvárosba. Azért amikor megláttam az első hegyeket, egy kicsit meghatódtam - olyan volt egy kicsit, mint hosszú távollét után hazatérni. A szállás elsőre nagyon tetszett, bár már az első estére kiderültek, milyen hiányosságai vannak. Ezeket vagy nagyvonalúan elfelejtettük, vagy kreatívan megoldottuk, így pár nap alatt már tényleg otthon tudtuk érezni magunkat. A kilátás gyönyörű már az ablakból is.

A hálószobából valami hasonló látszik, de a templom szebb, mint a képen. És ha egy kicsit odébbmegyünk és egy kicsit kitekerjük a nyakunkat, egy várrom is felbukkan. Nem ezen a képen.

Az étkezőből viszont remek kilátás nyílik az óvárosra.

Mivel elég hamar ideértünk, délután sétáltunk is egyet Murauban, ami pont olyan, mint amire számítani lehetett: egy nagyon bájos, középkori jellegű kisváros, ami kis ékszerdobozként üldögél a nagy hegyek között. A nagy gép ezúttal - horribile dictu - otthon maradt, ezért csak telefonnal és a kis Sony géppel készítettem képeket. Íme a város!

A helyi hölgyeknek a jelek szerint komoly problémáik vannak: a fenti hölgy félig macska, az alábbinak viszont egy hal készül lenyelni a fejét. (Meg néhány pók is behálózta, de ez valószínűleg nem a művészi kompozíció része.)

Az apartmanunk közelében volt ez a helyes városkapu.

Az óvárosban a kastélytól kicsit alacsonyabban áll a helyi Mátyás-templom, ami belülről is nagyon szép, teli van régi freskók maradványaival.

A helyi állatvilágból a család egyértelmű kedvence az alábbi őr volt, aki morcosan figyelte, nehogy valaki illetéktelen parkoljon oda az autójával.

Ha már az autóknál tartunk, vicces volt, hogy néha nem nagyon lehetett megközelíteni helyeket: egészen váratlanul lezártak egy hidat, vagy hirtelen bősz útépítésbe kezdtek, és kiraktak egy szép kerek behajtani tilos táblát az utcánk elejére. Emiatt jó nagyokat kerülgettünk, de így legalább lehetőségünk nyílt Muraut minden irányból megtekinteni.

Az első teljes napra az volt a terv, hogy felmászunk egy hegyre (ez azért nem volt olyan meglepő ötlet), ahol majd találunk egy tavacskát. A megvalósítás részemről némi vinnyogással vegyített halálfélelem mellett valósult meg, és ezen az érzésen még az út mellett bájosan felsorakozó áfonyabokrocskák sem enyhítettek. Valójában felfelé nem volt olyan rettenetes egészen addig, amíg el nem kezdtem azon gondolkozni, hogyan is fogok innen lejönni.

Na de azért csak felértem valahogy, és a látvány teljes mértékben kárpótolt. Először azt a hegyoldalt mutatom, ami engem először megragadott, és amiben később még bőven volt időm gyönyörködni.

A másik irányban egy másik kedvenc látvány fogadott:

De tulajdonképpen a tó kedvéért jöttünk ide. Íme az 1748 méter magasan fekvő Untere Kaltenbachsee.

Azért Untere, mert van még felette kettő másik, amit én bölcsen elkerültem. Családom egy része elment a középső tóhoz is, én ezalatt családom más részével egy sziklán ülve nézelődtem.

A hegyen kanyargó úton jöttünk mi is a kis Suzukival, hogy aztán ugye felmásszunk erre a pontra, ahonnan már csak azt nem lehetett látni, hova lett a tavacska vize.

Hát igen, vízeséssé vált.

A következő nap még jó idő volt, ezért inkább két rövid vizes programot tervezett a tervező. Először a Günster-vízeséshez mentünk el, ami a karcsú, ám hosszú vízesésekhez tartozik. Egy lépcső vezet fel mellette, ahol a lépcsőfokok időnként átadják a helyüket mindenféle gyökereknek. Aztán az egész egy meredek kapaszkodásban folytatódik, ami után egy jól megérdemelt kanyargós leereszkedés jön - ezúttal már az autóúton. A fényképezőgép gyakorlatilag az első kattintás után lemerült, így csak néhány telefonos kép készült. Ezt valamelyik gyermek lőtte:

A vízesés után egy kevésbé mozgékony víztömeget kerestünk fel: nem messze van egy kis tavacska, amiben fürödni is lehet. Én óvatlanul a gyerekeknek kialakított részen indultam befelé, ami nem volt mély, viszont a kövek nagyon szúrták a talpamat - így nem tűnt fel, mennyire hideg a víz. Amikor feltűnt, akkor meg már késő volt, mert vidáman bent úszkáltam. Barnival elúsztunk a tó végéig, aztán vissza. Közben eleredt az eső is, de senkit sem zavart.

Augusztus 6-ra rossz időt mondtak, ezért nagy tervek nem születtek, csupán a helyi sörfőzdébe akartunk elmenni. Délelőtt némi vásárlás volt, aztán én találkoztam a helsinki kalandból megismert Víttel, aki a családjával egy völggyel odébb nyaralt, és hazafelé tartva ellátogatott Murauba. Míg a többiek otthon ebédeltek, mi sétáltunk a Mura partján, majd kávéztunk a főtéren. Nagyon hamar elröppent az a bő másfél óra, de biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni.

A sörfőzde egyrészt múzeum, másrészt igazi sörfőzde. Nagyon érdekes volt, bár sajnos nem sokat értettem a német nyelvű idegenvezetésből. A helyzeten valamelyest javított a magyar nyelvű prospektus, de szerintem így is nagyon sok információmorzsáról lemaradtam. A bemutató végeztével sörkóstolás is volt a nagyoknak. A harmadik után egészen jó kedvem támadt, úgyhogy a maradék kettőbe már csak belekortyoltam. (A kép a sörfőzdénél készült előző este.)

Este sétáltunk egyet a szomszéd hegyen, találtunk is egy erdei tornapályát, egy tavat és várromot.

A következő napon kényszerűségből lett vizes program, mivel esett az eső. Azért megnéztük, hogy a hegyen is esik-e.

 Kirándulás helyett filmet néztünk és játszottunk. Késő délután azért csak elindultunk, hogy alaposabban is megnézzük a szobából látható templomot, és az alatta emelkedő hegy tegnap felderített látványosságait.Találtunk még egy tanösvényt is, amely a helyi állatvilágot mutatta be. Közben egyre magasabbra jutottunk, így szinte madártávlatból láttunk rá a városkára.

 Megtaláltuk a várromokat is, majd elsétáltunk a templomhoz, ahova természetesen nem lehetett bemenni.

 Mire visszaértünk a városba, egészen sötét lett, fel is kapcsolták a díszfényeket.

A következő napra már jobb időt mondtak, így amikor az eső abbahagyta az esését, ismét elundultunk a Frauenalpe irányába. Autóval elmentünk a Murauer Hüttéig, onnan nagyon kellemes túraúton mentünk egyre feljebb. A kilátás nagyszerűségét némileg elrontotta az a tény, hogy egy nagy felhőrendszer terpeszkedett a hegyekre, de nekem így is nagyon tetszett ez a kirándulás.

 Ezen a ponton jegyezném meg, hogy a tehenek igen inspirálóak tudnak lenni. Főleg ha nagy magasságban, meredek hegyoldalon talál az ember tehénlepényt, joggal tételezheti fel, hogy ha egy tehén felmászott ide, akkor talán neki is sikerülni fog.

 És íme itt a bizonyíték, hogy nem csak a tehenek sikerült:

Augusztus 8-án már ragyogó napfényben folytathattuk a Mura-völgy felfedezését. Ezúttal egy sziklába épített várrom volt a cél. Én is szépen elindultam, aztán rájöttem, hogy nem vagyok hegyikecske, és rám tört a jó öreg tériszony. Úgyhogy kiválasztottam egy stabil fűcsomót, és türelmesen vártam a többieket ezen a ponton:

Szerencsére a visszatérő többiek megnyugtattak, hogy tényleg nagyon szédítő volt az út további része.

Az autóból lefényképeztem a hegyoldalt, a vár csekélyke romjai ott vannak, ahol a barlang látszódik.

Mivel elég hamar visszaértünk, még egyszer visszamentünk a fürdőtóhoz, illetve ha már ott voltunk, sétáltunk is egyet. És ekkor végre sikerült lefényképeznek a ZÖLDet, ami a legjobban lenyűgözött Ausztriában. Nem lehet megunni az itt látható ezerféle zöld színt, de szerintem az alábbi árnyalat volt a legszebb. És a képen majdnem olyan, mint eredetiben volt.

Aztán sajnos elkövetkezett az utolsó nap is, amikor is vonatoztunk, felvonóztunk és gyalogoltunk. Mindeközben gyönyörködtünk a hatalmas csipkés hegyek látványában.

 Én akkor el is köszönök, hamarosan talán ismét útra kelhetek.

Ez a nap már nem Firenzéről szólt. Reggel szépen összepakoltam, aztán búcsút vettem átmeneti otthonomtól. Aztán bőrönddel, hátizsákkal és fényképpel megrakodva még megnéztem a Palazzo Vecchiót, majd rájöttem, hogy ez a felszerelés nem túl optimális a városnézéshez. Így elballagtam a vasútállomásra, ahol hatalmas tömeg volt. Sikerült éppen időben vennem egy jegyet Pisába, de a járatot pár perccel később törölték. A következő vonat nagyon zsúfolt volt, ráadásul a bőröndöket sem lehetett feltenni sehova. Szerencsém volt, hogy 20 perccel az indulás előtt felszálltam, mert így találtam ülőhelyet.

Kb. 1 óra alatt értünk el Pisába, ahol a bőröndöt leraktam a csomagmegőrzőbe, én magam pedig elindultam utolsó olaszországi városnéző körutamra. Nem kellett sokáig gyalogolnom, hogy megtaláljam az első szépséget egy egészen pici, méreteihez képest viszont alaposan kidíszített templom személyében. Egy későbbi képen látni lehet majd, mekkora is valójában.

A következő és egyben utolsó megálló természetesen a dóm és a környéke volt: székesegyház, harangtorony, keresztelőkápolna. Nem lehetett nem észrevenni a sok embert, aki hülyébbnél hülyébb pózban ácsorgott a járdán belevigyorogva egy-egy kamerába. Nyilván mindenki a tornyot döntötte fel éppen, de a külső szemlélő számára meglehetősen nevetséges volt a jelenet.

Nekem komoly gondot okozott a torony lefényképezése, mivel állandóan ferde képeket csinálok, és ettől valahogyan egyenes lett a torony, de hát mindenki ismeri ezt a nevezetességet, úgyhogy inkább csak egy közeli képet teszek fel, amelyen látszik, hogy milyen szép. Férj szerint esküvői torta.

A keresztelőkápolna hatalmas, engem egy koronára emlékeztetett. Ha valaki egy kicsit ferdének látja, az azért van, mert ez is dől, mivel ugyanarra a homokos talajra építették, mint a tornyot. (Szerintem most kivételesen sikerült egyenesen tartanom a gépet.) A belső terében azt lehet megfigyelni, ahogy a román és a gótikus jegyek keverednek egymással - nem túl látványos módon.

Még volt annyi időm, hogy bemenjek a székesegyházba is:

A legszebb a szószék volt.

Ezek után már csak annyi maradt, hogy visszamenjek a városba, majd ki a repülőtérre. Ezzel a látvánnyal búcsúztam Pisától.

A repülőgépről is szép volt a kilátás.

Később láttam egy szép, formás Balatont és egy nagyon szomorú látványt nyújtó Velencei-tavat. Egy szép naplemente után megérkeztünk a hűvös és sötét Budapestre, ahol nem virágeső fogadott, hanem egy bánatos szemerkélés.

Eljött az utolsó igazi firenzei nap is. Reggel majdnem sikerült megint eltévednem, pedig ehhez már igazán nagy tehetség kell. Azért csak sikerült megszereznem csoporttársam férjétől a jegyemet, így hamarosan én is bejutottam az Uffiziba. A kijutás már sokkal lassabb volt, mintegy öt órán keringtem ide-oda. Közben pedig "lapozgattam" ebben az életre kelt művészettörténeti képeskönyvben.

Először tettem egy kört a görög-római szobrok között, és régi ismerősként köszöntöttem Vespasianust, Caligulát, Nérót, Marcus Aureliust. A szobrok között érdemes volt néha kinézni az ablakon is.

A szobrok után jöhettek is a festmények. Itt is bőven voltak régi ismerősök. Mindig megörültem annak, amikor olyan festményhez értem, amiről Petro is beszélt, és boldogan keresgéltem az órákon megtárgyalt részleteket. A legjobban Botticelli tetszett - olyannyira, hogy a végén visszamentünk Eszterrel (akivel egyszer csak összetalálkoztam) még egyszer. Képről nem nagyon érdemes képet készíteni, hiszen vannak sokkal ügyesebbek is, és jó lett volna néhány apró szárnycsapással a festmények magasságába emelkedni, de azért ideteszek néhány suta próbálkozást. (Azért néhány egész jól sikerült, belátom.)

 Ez a részlet a Primavera (Tavasz) c. képből van, és egyáltalán nem adja vissza az eredeti színeket. Ha csak egy képet vihetnék haza, ez lenne.

Léda gyermekeinek fenekén még ott a tojáshéj.

Az alábbi két angyalkát Leonardo da Vinci festette mestere, Verrochio képére. Gondolom, nem titokban.

Ő Giovanni Medici, Cosimo negyedik fia. A felirat szerint a ruha színválasztása is azt jelezte, hogy papi pályára szánták. Hát én is körülbelül ilyen fejjel járkáltam a múzeumban, ezt az alábbi kép is bizonyítja:

Ez akár ez is én lehetnék, amikor meglátom az újabb és újabb történelem kerettantervet:

A délutánra is áthúzódó tartalmas délelőtt után ettem egy porchettát, ami nem parketta, hanem valami, ami sokkal finomabb annál: kellemes zsíros sült malachús friss zsemlében tálalva.Utána elkezdtem blogot írni, de valahogy elnyomott az álom, és hirtelen arra riadtam fel, hogy fogalmam sincs, hányra kéne a Galleria dell'Accademia bejáratánál lennem. Még volt 15 percem, úgyhogy el is rohantam.

Egészen hamar bejutottam mindenféle hosszú sorok mellett (magam sem értettem a dolgot), hogy aztán szemtől szembe álljak Dáviddal. Ez az a szobor, amit mindenki ismer, és amelynek másolata ott áll a Palazzo Vecchio mellett, de azért így is megrendítő volt "életben" látni, főleg a felé vezető más Michelangelo-szobrok társaságában. Ezek a befejezetlenségükben is hatalmas erőt sugárzó művek II. Gyula pápa monumentális síremlékéhez tartoztak volna, és főleg rabszolgákat ábrázoltak.

Dávid is ott volt.

Volt még egy meglehetősen nyugtalanító befejezetlen Piéta, amelyet Michelangelónak tulajdonítanak, de még az is lehet, hogy Bernini faragta. A fényviszonyok sajnos inkább a helyben történő nézegetéshez voltak alkalmasak.

A múzeum többi része is érdekes volt a hangszergyűjteménnyel és a 13-14. századi festményeket bemutató teremmel.

Ezt a képet Firenze egyik leggazdagabb céhe, a pénzverők céhe rendelte meg - látszik is a gazdag aranyozáson...

Erre a napra ennyi élmény jutott, este már pakolni kellett.

Elérkeztünk a kurzus utolsó napjához. Nagyon-nagyon intenzív napok állnak mögöttem, szinte lehetetlen ennyi mindent befogadni. Szerencsére ez már csak olyan levezetés volt: délelőtt a manierizmusról volt szó, és természetesen ehhez kapcsolódott a kávé utáni program is - azért örültem, hogy mást is láttunk a Bargello Múzeumban, merthogy oda mentünk.

Maga az épület Visegrádra emlékeztetett, és ezt mondta egy másik magyar résztevő is.

Nem szeretnék minden egyes szoborról betenni egy képet, jöjjön inkább egy szubjektív válogatás. Nagyon megtetszett például az alábbi szobor, egy ismeretlen észak-franciaországi szobrász bájos munkája.

Találtam egy sakktáblát és két Dávidot is (az egyiket Donatello, a másikat Verrochio készítette).

De itt volt a híres firenzei oroszlán eredetije is. Marzocco a neve (Mars után), és eredetileg a közhatalmat jelképezte. A pietra serenából készült szobor Donatello alkotása.

Itt őrzik a tegnap említett kapuversenyre benevezett két panelt is. Nagyon szép olasz neve van ennek a formának, ami a földet és az eget jelképezi egyszerre, mivel négyzet és körök képezik az alapját. Magyarul csak azt találtam, hogy négylevelű díszítés, de nem nagyon győzött meg.

A híresebb szobrokról most nem írnék, inkább folytatom ennek a napnak a leírását. Délután buszra szálltam és elmentem Fiesolébe, egy közeli városkába, amiről sok szépet olvastam. A megérkezéskor rögtön megláttam egy szép templomot, ahová nem mentem be.

De nagyon jól éreztem magam itt, különösen a régészeti parkban, ahol egy római színház mellett etruszk és római maradványokat tártak fel. Az olajfák között nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett az élet két-háromezer évvel ezelőtt.

Elég sok időt eltöltöttem itt, de aztán csak elindultam, hogy megkeressem az etruszk sírt, majd azt a pontot, ahonnan Firenzéig is ellátni. Ez a pont persze jó magasan volt, majdnem kiköptem a tüdőmet, mire felértem.

A teleobjektívvel kicsit jobban ráközelítettem a firenzei katedrálisra.

Aztán még feljebb ballagtam a templomhoz (ami egy régi etruszk település helyén épült).

Aztán leballagtam a dombról.

Aztán felballagtam egy másik dombra.

Aztán onnan is leballagtam.

Közben a Nap is elindult lefelé, így én is visszamentem Firenzébe.

Már a csütörtöknél tartunk, igen nagy tempóban szalad az idő. De nem mondhatnám, hogy nem használom ki. Délelőtt például iskolában voltam, ahol a reneszánsz fénykoráról volt szó. Megtudtam például azt, hogy nem csak Michelangelo (és Da Vinci) van a világon.

A mai csemege a Museo Dell'Opera del Duomo volt. Még be sem léptünk, máris újabb történettel gazdagodtunk. A kupola egy része nincs befejezve, mint ahogy az a képen is látható.

Brunelleschi kupolája így is gyönyörű, de a firenzeieknek természetesen erre a hiányosságra is van magyarázatuk.Az erkélyt egy Baccio d'Agnolo nevű építész tervezte meg, és olyannyira meg volt elégedve magával és az egyik oldalon már elkészült művével, hogy botor módon kikérte a firenzei művészek véleményét. Nyilván azért, hogy legyen alkalmuk dicsérni őt. Pechére azonban Michelangelo is a városban járt, és közölte, hogy az erkélye úgy néz ki, mint egy sor tücsökkalicka. (El nem tudom képzelni, miért is tenne bárki tücsköt egy kalickába, ezért utánanéztem a dolognak egy kicsit, hátha rosszul értettem valamit. De tényleg tücsökkalickáról volt szó, ami nyilván fontos berendezési tárgy lehetett akkoriban.) Ettől d'Agnolo úgy megsértődött, hogy nem is építette tovább az erkélysort.

Ez a múzeum is nagy élmény volt, és sok érdekességet megtudtunk a templomról és egykori / mostani berendezési tárgyairól.

 A templom eredetileg teljesen más kinézetet kapott volna: A legelső homlokzat sohasem készült el teljesen, és végül még azt is lebontották 1587-ben. Viszont egy 16. századi rajz megőrizte az eredeti homlokzat képét, ez alapján "építették meg" a múzeumban a megmaradt eredeti szobrok felhasználásával.

A monumentális makettel szemben bronzajtókat helyeztek el. A templommal szemben lévő keresztelőkápolna ajtajának megvalósítására versenyt rendeztek, amelynek két meghatározó versenyzője Ghiberti és Brunelleschi volt. A versenyt végül Ghiberti nyerte, így ma az ő ajtajait láthatnánk a keresztelőkápolna falában, ha nem cserélték volna ki másolatokkal. Az eredeti ajtókat tehát itt, a múzeumban lehet megnézni.És muszáj is lesz, mert nem tudok választani a rengeteg fénykép közül.

Egy másik teremben azokat a féldomborműveket állították ki, amelyeket a harangtoronyról menekítettek ide, nehogy az idő és a turisták kárt tegyenek bennük.

 Itt rögtön az első két hatszögben Ádám és Éva teremtése látható, de később megjelennek híres mitológiai és történelmi alakok, illetve a legfontosabb erények is.

 A fenti alakot nem kell bemutatni, a következő azonban némi magyarázatra szorul: ő maga a megszemélyesített számolás (Aritmetca) Andrea Pisano műhelyéből.

A zene is helyet kapott, Orpheus személyében. A dombormű Luca della Robbia munkája, akinek a neve még sokszor előkerült ezen a napon.

A következő teremben két kórusgalériát néztünk meg, az egyiket Luca della Robbia, a másikat pedig Donatello készítette. A képek pont ebben a sorrendben jönnek egymás alatt.

A Robbia-karzat alatti panelek éneklő alakokat ábrázolnak. Ez a jelenet éppen azt ábrázolja, amikor már megint otthon felejtettem a kottámat, és Eta barátnőm kottájából énekelünk ketten.

Egy kis lépcsőzés után (Firenze főleg dombokból és lépcsőkből áll) kimentünk a teraszra, ahonnan egy kevésbé ismert oldaláról lehet megnézni a kupolát. És engem.

A sok szép szobor és dombormű után meglehetősen váratlanul ért minket Donatello Mária Magdolnát ábrázoló szobra.

Ez a múzeum teljesen elvarázsolt engem, és még hátra volt Michelangelo Pietája. Nyilván nem az, amelyik Rómában van (bár itt is elhelyeztek egy másolatot), hanem a megrendítő utolsó és befejezetlen szobor. Az idősödő Michelangelo Nicodemus képében jelenik meg, aki Jézus testére támaszkodik. Ha kivennénk Jézus alakját a kompozícióból Nicodemus, azaz Michelangelo is a földre zuhanna, Jézus nélkül nem maradhatna meg.

Még sokáig tudtam volna nézni ezt a szobrot, de vége lett a tárlatvezetésnek. Most nem széledt szét mindenki, hanem Pietro vezetésével elmentünk a piacra ebédelni. Nagyon finom hamburgerem mellé óvatlanul felhörpintettem 6 dl sört. Ettől jókedvem lett.

Mivel olyan jegyet kaptunk a múzeumba, amivel a székesegyház altemplomát és a keresztelőkápolnát is meg lehetett nézni, magyar csoporttársammal és férjével meg is néztük mindkettőt.

A keresztelőkápolnával kezdtük, ahol valamikor régen évente kétszer tartottak keresztelőket, ezért emeltek ilyen nagy épületet. Minden magyarázat nélkül ideteszek néhány képet. Gyönyörű volt!

Ezután átmentünk kimentünk a Paradicsom kapuján (ennek az eredetijét is a múzeumban láttuk, Lorenzo Ghiberti műve), borzadva néztük a székesegyház előtt kígyózó sorokat, majd megkerestük az altemplom bejáratát, ahol körülbelül fél perces várakozás után be is engedtek. A székesegyházba.

Méreteihez képest nincsen nagyon kidíszítve a templom, így viszonylag hamar lejutottunk az altemplomba. Arra már rájöttünk, hogy Olaszországban a templomok nem hűvösek, hanem inkább melegek, de ez az altemplom még ezeknél is melegebb volt. Viszont nagyon érdekes régi padlómozaikokat láttunk és egy eldugott sarokban megtaláltuk a kupola tervezőjének, Brunelleschinek a sírját. Ő az egyetlen, akit ide temettek.

Délután még úgy gondoltam, hogy egész este pihentetem meggyötört lábamat, de természetesen nem tudtam nyugton maradni. Ismét útra keltem, hogy megnézzem, megvan-e még a Vecchio Palazzo. Meg is láttam Dávidot (a nem igazit) és az ő árnyékát, de a többi szobor sem tűnt el.

A lemenő Nap fényében mintha kicsit bánatosabban nézne az átlagnál.

Medúza levágott feje is megvolt.

Ebből már lehet sejteni az irányt. Végre átkeltem a Ponte Vecchión (ez a tevékenység nem hatott meg túlzottan), majd egy hatalmas kitérőt téve elmentem a szomszéd hídhoz. Közben megnéztem a Pitti palotát kívülről,

a monumentális római kaput,

találtam egy széles, árnyas utat, majd egy vékonykát, ahol egyedül én kanyarogtam az úttal.

Aztán kikötöttem egy várnál, és leereszkedtem szerintem Firenze legmeredekebb utcáján (áldottam is a szerencsémet, hogy nem felfelé kellett menni.

A Nap már bőven lement, mire elértem a Grazie-hídhoz, hogy onnan pár perc alatt vissza is térjek a szállásra.

Ha így folytatom, a végén még utolérem magamat. Olyan sűrű a program, hogy nem is tudom rögtön leírni. De igyekszem, mert nem kéne elfelejteni ezt a sok szépet, amit Firenzében látok.

Ez a nap Donatellóról szólt.Reggel megismerkedtünk az életével (meg még néhány kolléga iskolájával) és megnéztünk egy nagyon érdekes videót a bronzöntésről. Egy kávé után szokásunkhoz híven elzarándokoltunk a múzeumba. Ígérem, kíméletes leszek és csak néhány képet töltök fel ide.

Az első szobor rögtön nagyon érdekes volt: Dávid látható rajta (a szobor az, nem a férfi mellette). Mindkettőjükön van ruha.

A továbbiakban nagyon sok Madonnát láttunk Kisdeddel. Nekem ez a kis bújós Jézus tetszett a legjobban.

A délelőtti videó után nem nagyon  lepődtünk meg azon, hogy sok bronzszobrot láttunk. A következő egy kis puttó (spiritello), Donatello egyik kedvelt témája.

Itt is van ám belőlük kettő!

Donatel-ló

A sok szobortól nagyon megéheztünk, egy nem turistáknak fenntartott étteremben. Ettem egy kis halat (azt hiszem), aztán pedig négysajtos gniocchit, majd almatortát. Nagyon finom volt, és nem is voltak itt rajtunk kívül sokan.

Egy kis munkamegbeszélés után sétáltam egyet - jól meg is áztam!. Visszamentem a Santa Croce templomhoz, és csináltam néhány normálisabb képet a környéken.

Este egy kisebb csapattal felmásztunk az itteni Gellérthegyre naplementét nézni. Nagyon szép volt!

Ma délelőtt Cimabue és Giotto munkásságával, valamint négy csoporttárs iskolájával és lakóhelyével ismerkedtünk meg. Egyiket sem részletezném.

De mégis. Két videót is megnéztünk, mindkettő nagyon érdekes volt. Az első bemutatta, mekkora károkat okozott az 1965-ös nagy árvíz, és hogy egészen az új évezred elejéig várni kellett arra a technológiára, amellyel legalább el lehetett kezdeni a helyreállítást.

A második videó már a mai vezetett séta helyszínére kalauzolt el minket - a Santa Maria Novella bazilikába. A homlokzat szimbólumrendszeréről szólt, amelyet az építész Leon Battista Alberti álmodott meg (nyilván a megrendelők segítségével)..Ő az eredeti, jóval kisebb gótikus építményt bővítette ki, amelynek eredménye alább látható.

De eddig persze el is kellett jutni, és Matteóval ezt szép lassan tettük meg. A Palazzo Vecchio előtt álltunk meg először, ahol már kétszer is megfordultam, de természetesen nem vettem észre az egyik kőbe rajzolt figurát.

Az elkövető a firenzeiek szerint Michelangelo volt. Amikor erre járt, egy polgártárs rendszerint szóba elegyedett vele, amit a művész egy idő után szinte zaklatásként fogott fel, mert halálosan unta a dolgot. Ezért egyszer, amikor megint kénytelen volt megállni egy egy eszmecserére, a háta mögött tartott késsel ezt a figurát véste a kőbe. Egy másik történet szerint Michelangelo pont akkor járt erre, amikor egy szerencsétlent kivégzésre vittek, és ennek az embernek az arcát örökítette meg.

Ezután a palota mellett álló Neptun-kutat néztük meg alaposabban, amelynek fehér márványból készült Herkules-szobra szinte világít. (Nem is sikerült normális képet csinálni az előző este.) Nappal is világít és rendkívül bután néz. Cserébe viszont mindenféle bronz élőlények játszadoznak a lábainál.

Közben átpillantottam a szomszédos palotába, ahol a várost őrző oroszlánnak a jelek szerint bátor segítői akadtak.

Ezután megnéztünk még egy-két reneszánsz palotát kívülről, majd végre eljutottunk a templomhoz, ahol végre megkaptuk a kis rádiókészülékünket, ami biztos jele volt egy újabb értékes tárlatvezetésnek.

A gótikus templombelső legfeltűnőbb tárgya Giotto hatalmas keresztje, de számos más művészettörténeti csemegét is megismertünk.

A freskók között van Botticcelli (Jézus születése), Masaccio (Jézus kereszthalála), Santi di Tito (azt hittem, hogy nem is ismerem, de kiderült, hogy a közismert Macchiavelli-festményt ő készítette) és Paolo Uccello. Az utóbbi a főoltár mögötti kápolna falát festette ki - csodaszép!

A hatalmas "képeskönyvből" ez a részlet különösen megtetszett: el lehet gondolkozni azon, vajon hova készülnek a lányok. A szőke haj ekkor egyébként nagy divat volt Firenzében, és velencei szőkének hívták ezt a festéket.

A templomból a templomhoz tartozó kolostor kerengőjét jártuk körbe, ahol Paolo Uccello freskói láthatók - bár a nagy árvíz ezekben is nagy károkat okozott.

A templomhoz tartozik még a valamikor káptalani gyűlésekre, később kápolnaként használt Spanyol kápolna, ahol Andrea di Bonaiuto freskói borítják a falakat. Matteo felhívta a figyelmünket például arra, hogy az egyik freskón (Chiesa militante e trionfante, azaz A harcos és győzelmes Egyház) látható fekete-fehér színű kutyák a domonkosokat jelképezik, akik legyőzik a farkasként megjelenő eretnekeket.

 A szemben lévő falon a Trionfo di san Tommaso d'Aquino (Aquinói Szent Tamás diadala) c. freskó látható, amelyen gyakorlatilag mindenki ott van, akit ebben a korban fontosnak tartottak - nem csak valaha élt keresztények (és görög-római alakok) jelennek meg, hanem fontosnak tartott értékek megszemélyesítései is.

Még sok szépet láttunk, de azt hiszem, elég ennyi a művészettörténetből. Délután a munkamegbeszélések után a San Lorenzo templomhoz mentem, ahol egy finn és egy német csoporttárssal vacsoráztunk egy jót (lasagne!), majd meghallgattunk egy hangversenyt. Rezes szólisták játszottak vonószenekari kísérettel: kezdtek némi barokk zenével, aztán lassan eljutottunk a jelenkorig és a bluesig. Elképesztően jó volt, nagyon sajnáltuk, hogy vége lett. Azt mondjuk nem sajnáltuk, hogy végre kapunk levegőt.

Egészen rosszul aludtam, ami meglepő volt, mert az alvással nem szokott problémám lenni. Most csak forgolódtam, és hol melegem volt, hol meg fáztam, aztán rejtélyes hangok jöttek rejtélyes helyekről, amitől biztosan felébredtem volna, ha sikerült volna elaludni.

Reggel kiderült, hogy az apartmannak mégiscsak vannak ablakai (tegnap csak kettő picit találtam), mert jól besütött rajtuk a nap, így hamar ébredtem. Majdnem el is indultam időben, de hirtelen eszembe jutott Eszter tanácsa, hogy ha szeretném látni Dávidot, akkor ne halogassam a jegyvásárlást. Így is csak szombat estére kaptam jegyet, pont jó program lesz az Uffizi után. Némi szerencsétlenkedés után ki is fizettem a jegyet, és konstatáltam, hogy 10 perc múlva kezdődik a kurzus, aminek a helyszíne 5 percre van az apartmantól, éppen úgy, mint Helsinkiben. Csak ott jó irányban indultam el, itt meg nem...

A délelőtti program egy monumentális történelemóra volt, amelynek során nem nagyon meglepő módon Firenze történetével ismerkedtünk meg oktatónk, Pietro segítségével. Egy szép régi épületben van az Europass irodája a tantermekkel együtt, amely szép régi épület falai mostanra bizony meglehetősen átmelegedtek. A légmozgásról két fáradt ventillátor próbált gondoskodni nem túl nagy sikerrel. Egyébként tényleg érdekes volt az előadás, a következő napok főszereplőivel is megismerkedtünk. A végén szünet helyett meghallgattuk 4 kolléga bemutatkozását.

Egy olaszosan 20 perces szünet után végre elindultunk a Santa Croce templom felé. Pietróról kiderült, hogy nagyon jó a memóriája, és minden kis részletre emlékszik - de olyan lelkesen beszélt, hogy eszem ágában sem jutott elunni az idegenvezetést. Kicsit bánkódtam, hogy fényképezőgépemet nem vittem magammal, csak az utolsó pillanatban zsebre vágott kis kompakt gépet raktam be délelőttre. Nem mondom, hogy jó képek lettek. Lehet, hogy vissza kéne menni valamikor?

Először a templomtérrel ismerkedtünk meg egy kicsit. Az alábbi képen az az érdekes, hogy a házak első emelete jóval kijjebb van, mint a földszint. Ennek az volt az oka, hogy bármennyire is gazdagok voltak a firenzeiek, a házadón még ők is szerettek spórolni, és így kisebb lett az alapterület.

A tér közepe meglehetősen üres volt, nem is nagyon kívánkozott fényképre, pedig a 14-15. században lovagi játékok és labdajátékok (valami futballféle, ami inkább a rögbihez hasonlít) helyszíne volt, és ott volt eredetileg az a Dante-szobor, amelyik most a templom mellett áll. Egy kicsit morcos, biztosan azért, mert kikerült a figyelem középpontjából. Ráadásul homályos is, de ez az én hibám. Meg túl sok az ég is.

A templom így néz ki:

Csak egy kicsit lombozott le minket, hogy bármennyire is gótikusnak tűnik az épület, ez a képe viszonylag újkeletű, neogótikus. A többféle márványból emelt homlokzat mögött a középkori paloták egy részére jellemző vöröses színű kőfal rejtőzik. Ha jól emlékszem, pietra serena. Ha nem jól emlékszem, akkor valami más.

Az építész állítólag zsidó származású, ezért van csillag legfelül, amelyben azonban már Jézus neve olvasható.

A templom maga rengeteg síremléket és sírt tartalmaz. Nem mindenki van itt eltemetve azok közül, akik kaptak síremléket, de azért lenyűgöző a névsor. A képek ferdék és/vagy homályosak, de biztosan a meghatottságtól lettek ilyenek.

Galileo síremléke különösen érdekes, hiszen az ő tevékenységét nem nézte jó szemmel az egyház, ezért amikor meghalt, nem is temették a templom főhajójába, hanem egy mellékkápolnában rejtették el, amit most kivételesen meg is lehetett nézni.

A Galilei mellett látható két női alak a geometriát (jobb) és a csillagászatot (bal) személyesíti meg. A következő kis szoba Galielo nyughelye volt sok-sok éven keresztül.

A következő síremléknél nem az elhunyt neve az érdekes, hanem maga a szobor. Az olaszok szerint nem véletlen a hasonlóság az amerikai Szabadság-szoborral, szerintük erről a síremlékről mintázták.

A következő sírban Michelangelo nyugszik, az egyik nagy kedvencem. Azt hiszem a Kőbe zárt fájdalom c. regény olvasása közben szerettem meg nagyon, azóta más szemmel nézem a munkáit is.

Természetesen nem hiányozhat Dante emlékműve sem. A költő nem Firenzében halt meg, mert a nagy itáliai politikai ellentétek miatt (voltak ghibellinek meg guelfek, de az utóbbiak között is voltak nézeteltérések a fehér és a fekete guelfek között). Száműzetésre kényszerült, több városban megfordult, Siena mellett halt meg és Ravennában temették el. Szülővárosában (Firenze) ezt az emlékművet emelték a tiszteletére. A szállásomtól néhány tucat lépésre található Dante háza, ami egyáltalán nem biztos, hogy az övé volt, de a 19. században valaki így döntött - az viszont igaz, hogy ebben az utcában álltak a család házai. Néhányszor már meg is néztem, de csak a saját szememmel, nem az objektíven keresztül. Azért majd lefényképezem.

A következő síremléket Niccolo Macchiavelli tiszteletére emelték, de csak a 18. században. Addig ugyanis az egyház nem igazán volt megértő A fejedelem c. művében lefektetett elvekkel.

Miután alaposan megvizsgáltunk minden sírt és síremléket, megnéztük a templom többi kincsét: például a Donatello által faragott Angyali üdvözletet, amely később több festmény alapjául szolgált.

Ezzel vissza is tértünk a reneszánsz művészet világába. A Baroncelli-kápolnában központi helyet foglal el Giotto remekműve, Szűz Mária megkoronázása, bár a tekintetet inkább a gazdagon díszített falak vonják magukra. Mária élettörténetét és Jézus gyermekkorát Giotto egyik tanítványa, Taddeo Gaddi festette meg. Az alábbi képen mindegyikből látszik egy pici.

Nagyon sok szépet láttunk még, de már kezd hosszúra nyúlni a beszámoló, ezért csak egy-két érdekességet emelnék ki. Az egy Cimabue Keresztrefeszített Krisztusa, ami valamikor nagyon szép lehetett, de az 1965-ös nagy árvízben majdnem teljesen megsemmisült. Annyira azért nem, mint a fényképről látszhat, de hát ez most így sikerült.

A templom megtekintése után egy kicsit megpihentünk a kerengőben, megnéztünk még néhány mesterművet, aztán vége is lett a délelőttnek. Valójában már 2 óra volt, úgyhogy két spanyol kollégával beültünk ebédelni egy vendéglőbe. Nagyon finom volt és jót is beszélgettünk, de aztán szaladtam vissza a szállásra egy hosszabb megbeszélésre. Utána majdnem elaludtam, de ettől úgy megijedtem, hogy inkább elindultam várost nézni. Nem igazán volt célom, így valahogy az Arno másik oldalán kötöttem ki, ahol felmásztam egy dombra gyönyörködni a kilátásban. A naplemente az előtérben meghúzódó hatalmas felhő miatt nem volt igazán látványos, de a kilátás így is gyönyörű volt. Jöjjön néhány kép mindenféle kommentár nélkül!