Azt hiszem a lundáknál hagytam abba. A társaság nagy nehezen megvált a tényleg nagyon jópofa madaraktól, aztán folytattuk utunkat. A következő állomás a Sólheimajökull volt. Ez egy gleccser, amit volt szerencsénk zuhogó esőben megtekinteni. Láttuk a gleccser végét és a belőle eredő gleccserpatakot is. Tényleg lenyűgöző látvány volt, de azért elkeserítő volt hallani, hogy már tavalyhoz képest is jó pár méterrel rövidebb lett.

Szerencsére minden vízálló volt rajtam, csak a szemüvegem és a fényképezőgép lencséje nem örvendett az esőnek. Azért ezt az egy képet csak sikerült elkészítenem. Középen látható a gleccser.

Ezúttal nem kellett nagyon ösztökélni az embereket arra, hogy visszaszálljanak a buszra, úgyhogy vagy 40 perccel később már indultunk is a következő csodához, a Skógafoss nevű vízeséshez. Itt nemcsak a víz esett, hanem az eső is, de néha elállt. Amit nem nagyon lehetett észrevenni, mert a 60 méter magas vízesés is eléggé fröcskölt. Sajnos a hangját nem tudom mellékelni, és tulajdonképpen nem is lehet vízesést jól fotózni, de azért itt van egy-két tétova kísérlet.

Miután kigyönyörködtük magunkat, átmentünk egy másik vízeséshez. Ez volt a Seljalandsfoss, ami azért különösen érdekes, mert be lehet menni a vízfüggöny mögé. Én féltem egy kicsit, mert nagyon csúszósnak tűnt, de Kati megmentett. És még fényképeket is készített. De azért egyelőre az én képeimet rakom ide.

  Ez volt a déli körút utolsó állomása. Kicsit ázottan, de nagyon boldogan szálltunk vissza a buszra, ami megállt egy olcsó boltnál. Ki is használtuk a lehetőséget. Visszafelé még csodálhattuk a nagyon furcsa vulkáni tájat a repedezett lávamezőkkel, kietlen hegyekkel. 

 a nap volt a hét egyik csúcspontja - már előre fentem rá a fogam, és hát nem is csalódtam.

Reggel Szinte időben elindultunk, de mivel csak pár percre lakunk a találkozási ponttól, végül nem sikerült elkésnünk. Emiatt nagyon büszkék voltunk magunkra. Nagyon kényelmes buszt kaptunk wifivel és idegenvezetővel. Mindkettő megbízhatóan tette a dolgát, bár az utóbbin idővel a fáradtság jelei mutatkoztak és egyre többet beszélt. A végére egészen meg is hatódott magától.

Na de nézzük az utat!

A déli part felé vettük az irányt, de maga az út is nagyon szép volt, és az idegenvezető megállás nélkül beszélt arról, amit éppen láthattunk, vagy éppen nem láthattunk. A képek nem túl jók, mert a busz ment és még tükröződött is az egyébként sötétített ablaka, de talán némi ízelítőt ad a tájból. Körülbelül ilyen volt az út felém eső oldala - a másik oldalon szebbnél szebb hegyek sorakoztak, bájos gőzfelhőkkel, gyönyörű vízesésekkel.

Az első megállónk a Reykjavíktól 188 km-re fekvő Reynisfjara volt.

Ez egy gyönyörű partszakasz fekete  homokkal és gyönyörű sziklaképződményekkel. Először azon gondolkoztam, miért töltünk itt el 40 percet. A végén pedig azon, hogy miért csak 40 percet...

Külön felhívták a figyelmünket arra, hogy ne menjünk teljesen közel a vízhez, mert bármikor jöhetnek a cseles hullámok (tricky waves), amely jóval nagyobban, mint korábbi társaik és képesek bárkit besodorni a tengerbe. És - ahogy az idegenvezető mondta - senki nem fog a másik ember után beleugrani az 5 fokos vízbe.

Hát igen. Nagyon jópofák ezek a lundák, vagy puffinok. 

Amikor Maríának sikerült visszaterelgetni mindenkit a buszra, folytattuk utunkat Vik felé. Ezt a pillanatot is nagyon vártam, mert a felkészülés jegyében végignéztem a Katla című izlandi sorozatot, amely ebben a városban játszódott, a Katla nevű aktív vulkán lábainál. Hát egyedül a tengerpartra és a tengerben látható sziklákra ismertem rá. Ezen az ég is megsértődött és jól beborult. Pedig itt 50 perc szabadidőt kaptunk, amit végül kénytelenek voltunk evésre fordítani. A választásunk a birkagulyásra került, ami cseppet sem volt gulyás, de finom volt.

Ez a virág az alaszkai lupin, magyarul erdei csillagfürt. Azért fontos Izlandon, mert amikor egy vulkánkitörés után fekete homok lepi el a területet, ez a növény képes megtartani a homokot és elő is készíti a nagyobb növények számára. Egyébként van egy sziget, az 1963-1967 között kialakult Surtsey, ahová csak tudósokat engednek be, mert arra kiváncsiak, hogy alakul ki egy újonnan keletkezett sziget flórája és faunája.

Ebéd után jár egy mese. Izlandra meglepően sok helyről eljutottak a történelem során. Az egyik legérdekesebb történet 1627-ben játszódott - ez volt a izlandi török portyázás. A törökök ugyan nem törökök voltak, hanem algíri  kalózok, de ez a történet szempontjából majdnem teljesen mellékes. Az említett kalózok partra szálltak Izlandon, és körülbelül 242 embert foglyul ejtettek, majd eladtak rabszolgának. Az izlandi - ahogy ez alatt a néhány nap alatt már sokan és sokszor kihangsúlyozták - nagyon összetartó nép, ezért nagy nehezen összegyűjtöttek annyi pénzt, amennyivel 9-18 évvel később ki tudtak váltani több részletben összesen 50 embert a rabságból. A foglyok között volt egy hölgy is, akinek a nevét én csak Güdürüdünek hallottam, de most kénytelen vagyok pontosítani: Guðríður Símonardóttir a neve, és történetéből szép lassan izlandi mese lett.

A következő megállót az utolsó pillanatig titokban tartották: egy nagyon festői helyen lévő puffincsordát nézhettünk meg. 

És most töredelmesen bevallom, hogy elálmosodtam.

Hamarosan folytatom!

Bár csak tegnapelőtt estefelé landolt a gépünk Keflavik repülőterén, olyan, mintha hosszabb ideje itt lennénk. A városban már a térképet sem nagyon kell használnunk, a legfontosabb helyekre egész ügyesen eltalálunk.

Például ma reggel sem késtünk el a délelőtti foglalkozásról. Szerencse, mert csak a mi kedvünkért nyitották ki a tengerészeti múzeumot. Amiből mondjuk semmit sem láttunk. Az első két óra az iskolák bemutatásáról szólt - be kell vallanom, ez a legnagyobb kitartást igénylő része a tanfolyamoknak. De azért volt néhány nagyon érdekes iskola is, amiről most nem számolok be. 11-kor már nagyon vártuk a kávészünetet, ami el is jött, de a kávéban nem sok köszönet volt. Mondjuk kávé sem nagyon. De legalább megismerkedtem egy kedves olasszal, így megint tudtam egy kicsit olaszul beszélgetni. Stefano a milánói Scala múzeumában dolgozik. Szerintem jó lesz jóban lenni vele...

A következő részben María, az oktatónk mutatta be saját magát és egy kicsit Izlandot is. Aztán megkezdődött a városnézés, ahol pont az az utat jártuk végig, amerre tegnap a lányokkal sétálgattunk. 

Először a helyi Müpánál álltunk meg. Be is kukkantottunk, aztán onnan meg kikukkantottunk a kikötőre.

A tegnap zöldes épület egyébként ma inkább lilás volt, de megtudtuk, hogy az ablakok a napsütés hatására változtatják a színüket. A Harpa (ez a tisztességes neve) koncert- és konferenciaközpont, de a negyedik emeleten van egy étterem is, ahonnan még szebb a kilátás. Állítólag.

A tengerparton haladtunk tovább. Ma délelőtt nagyon szép idő volt, és a tegnap felhőkbe takarózó hegyek nagyon szépen látszottak. Reyjkavík egy öbölben van, ezért vannak szemben hegyek. A név - csak hogy leírjak valamit abból, amit hallottam és olvastam - azt jelenti, hogy füstös avagy füstölgő öböl. Amikor Ingolfúr Arnarson megérkezett 874-ben Izlandra, meglátta Reykjavík hűlt helyét, majd konstatálta, hogy ez bizony egy öböl, ahol füst száll fel. Öbölnek öböl volt, de a füst bizony a majdani város területén feltörő hőforrások gőze volt. Később nyilván kiderült a tévedés, de addigra már megtörtént a névadás, nem lehetett mit tenni.

María felhívta a figyelmünket egy messzi kis házra. Arra a kis fehérre középen:

Ez a ház (az egykori francia konzulátusi épület) arról nevezetes, hogy itt találkozott egymással Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1986-ban. Nagyon biztató volt a helyzet, és már majdnem megállapodtak a leszerelésben, de a megállapodás végül mégsem született meg.

Erről a helyről nem csak a híres házat láthattuk, hanem egy érdekes szobrot is. Ez a Solfar, ami nem egy viking hajó, hanem egy álomhajó, amely a szobrász (Jon Gunnar) elképzelése szerint óda a Naphoz, amely a fényt és a reményt jelképezi. A szobrász sajnos már nem láthatta a mostani helyén remekművét, mert leukémiában meghalt. Emiatt sokan úgy gondolják, hogy a már nagyon beteg művész voltaképp a lelket a túlvilágra szállító hajót örökítette meg. Mások pedig - igen elítélhető módon - azt hangoztatják, hogy ez egy viking hajó. De nem. Azt is olvastam, hogy nagyon szép képet lehet készíteni itt tiszta időben naplementekor. Hihihi.

Ezután elmentünk a régi kórházépület mellett, amiről María nem mondott semmit. De mi tudjuk, hogy ez az épület a franciák építették 1902-ben, hogy egészségügyi ellátást adhassanak az izlandi vizeken dolgozó nagy számú francia halásznak, vagy legalábbis 20 szerencsésnek, aki befért ide. A franciák 1914-ig folytatták a halászatot (minden év februárjától augusztus végéig), de a kórház még 1927-ig működött javarészt izlandi orvosokkal és ápolónőkkel. A tábla szerint ma zeneiskola működik itt.

Szóval simán elmentünk e remek épület mellett, és a nagy templom felé vettük az irányt. Útközben még megtudtuk, melyik pékségben érdemes fahéjas csigát venni, és megtaláltuk a tegnap megcsodált cicát, aki nagy rosszindulattal tekintett ránk. 

A templom egy evangélikus templom, és nem feltétlenül tartozik a legszebbek közé. Viszont tagadhatatlanul érdekes és a neve nagyon szép: Hallgrímskirkja. Az izlandiak még a második világháború idején kezdték el építeni, de csak 1986-ban készült el, Reykjavík 200. születésnapjára. Zárójeles megjegyzés: a városnak két születésnapja is van - az egyik az előbb említett Ingolfúr Arnarsonhoz fűződik, a második pedig a dánokhoz, akik kormányzati központtá tették a várost. A templom azért is épült ilyen lassan, mert szemben épült egy magas katolikus templom, és az evangélikusok azt szerették volna, hogy az ő templomuk magasabb legyen...

Az érdekes történet, hogy miért is vették fel az izlandiak az evangélikus vallást. E nagyon fontos döntésnek az alapja az, hogy az izlandiak rendkívül fontosnak tartják a művelődést, az olvasást. Amikor kiderült, hogy a Bibliát le le lehet (sőt kell) fordítani az anyanyelvre, az izlandiak minden addigi ellenkezéssel felhagytak. Az izlandiak egyébként nagyon büszkék a nyelvükre, ami majdnem teljesen megegyezik a vikingek által is beszélt ónorvég nyelvvel. Nyilván nem tudom ellenőrizni, de többször is elhangzott, hogy egy mai iskolás kisebb munkával simán megérti a 12-13. században írt sagákat.

A templom előtti szobor hivatalosan Leif Erikssont ábrázolja - az Egyesült Államok ajándékaként érkezett ide 1930-ban. Idegenvezetőnk szerint azonban ez csak egy random viking...

 A random vikingtől elsétáltunk egy igazi viking, az alapító szobráig. Ekkor nekünk már nagyon mehetnékünk volt, mert csak háromnegyed óránk maradt az ebédelésre és az átöltözésre. A következő napirendi pont ugyanis a bálnales volt. Natasa arra is rá tudott venni minket, hogy a motorcsónakos megoldást válasszuk. Ezt a döntést nem bántunk meg, a kétórás út minden egyes percét nagyon élveztük. Szépen beöltöztünk valami nagyon meleg kezeslábosba, kaptunk fejvédőt és védőszemüveget is. Az utóbbit csak arra használtam fel, hogy egy különösen ugrálós-pattogós szakasznál kiejtsem a kezemből. Az út során a következő élőlényeket láttuk: lundákat, sirályokat, csukabálnákat, púpos bálnákat, delfineket és medúzákat. Massi mindegyikről részletesen beszámolt. Elképesztően lelkes volt, és minden egyes állat felbukkanásakor úgy örült, mint egy gyerek a cukorkaboltban. (Ezt Kati mondta. De igaza van.)

És ugye most jönnének a képek. A probléma mindössze annyi, hogy csak telefon volt nálam, és ezeken a képeken nem igazán érvényesülnek a bálnák. Bocsánat, ez az élmény ezúttal az enyém marad.

 Jöjjön egy videó is:

Az éjszaka eseménytelenül telt el: egészen jól be lehetett sötétíteni a lakást, és az utcáról jövő zajok is csak egy ideig zavartak. Reggel az első dolgunk az volt, hogy befizettünk holnap délutánra bálnalesre, ahol bónuszként akár lundákat is lehet látni. Natasa javaslatára a motorcsónakot választottuk, nem a decens luxusjachtot. Szerintem a fényképezőgép ezúttal itthon marad majd. (Megjegyzem, reggel valamit eltekertem szegénykén, úgyhogy a mai napra nem bizonyult túl hasznos útitársnak. Szomorú.

Délelőtt a városban sétáltunk. Állítólag 12 fok volt, de valahogy sokkal melegebbnek tűnt, le is vettem a kabátot. Azt nem tudom, hogy a Nap hogyan tudott úgy melegíteni, miközben folyamatosan felhők mögött volt, de ez a végeredményt tekintve voltaképp mindegy is.

A sétának ezúttal előzetes tervek nélkül kezdtünk neki. Ez a Reykjavík elég furcsa. Vannak nagyon bájos régi részei vidám színekben pompázó házacskákkal, amelyek mellett vagy mögött ott áll egy modern randaság. Az összhatás pedig olyan, mintha Reykjavíknak (egy nagyra nőtt halászfalunak) időnként megszavaztak volna egy-egy modern épületet, hiszen mégiscsak a fővárosról van szó. Holnap lesz egy vezetett városnézés, akkor majd megmutatom ezeket a helyeket is.

Ez egy bájos házacska:

Ez meg egy randaság:

Elmentünk a városi tóig is, ahol természetesen kacsák, hattyúk és sirályok hemzsegtek.

A séta után bevásároltunk, aztán ebédeltünk. A helyi árakra való tekintettel a menü spagetti volt paradicsomszósszal, de elhatároztuk, hogy teszünk majd egy kósza kísérletet a helyi ételekkel is.

Délután 4-re elmentünk egy szállodába, ahol megtekinthettük a PMS Erasmus cég vezetőjét, néhány oktatóját és a heti kurzusukon részt vevő 170 tanár kb. felét. A cég és a kurzusok bemutatása után jött egy ifjú viking, aki Izlandról mesélt.

Az izlandi nevekről azt kell tudni, hogy voltaképp mindenkinek csak egy keresztneve van, a másik nevéből az derül ki, hogy ki fia, borja. Előadónk (akinek a nevét mindig máshogy értettem, és valószínűleg egyik sem áll közel a valósághoz) meg is magyarázata, hogy miért az apák nevét foglalják névbe: régen az izlandi férfiak sohasem voltak otthon, ezért a gyerekekkel mindig az anyjuk volt. A gyerekhez mindenki hozzá tudta kapcsolni az anyát, de az apát nem, ezért emlékeztetőül a gyerek nevéhez ragasztották. Ha meg az anya volt sokáig távol, akkor a gyerek az anya nevét viselte. Én lehetnék Ildikó Mikaelsdóttir vagy Ildikó Charlottesdóttir. Illetve nem lehetnék, mert az Ildikó nyilván nem szerepel az Izlandon gyerekeknek adható nevek listáján.

Megtudtuk azt is, hogy sok könyv állításával ellentétben az emberek száma ma már meghaladja a birkákét. Majdnem 60.000-rel. Az Izlandon élők száma nem éri el a 400.000-et.

Természetesen vulkánokról is volt szó. 130-an vannak, ezekből 32 aktív. Az egyik olyan nagyon, hogy a reykjavíki kikötőből látható hegyek a füst miatt kissé homályosan láthatók. (Most persze kéne csatolnom egy képet, amin jól látható lenne, hogy a hegy nem látható, de ezek a képek sem sikerültek, így gyakorlatilag semmi sem látható.) Ez a nagy aktivitás főleg azoknak okozott szomorúságot, akik befizettek a lávatúrára, ami túl veszélyessé vált, ezért egy másik vulkánon fognak sétálni. A Lakagígar nevű vulkán 1783-ban tört ki, és 8 hónapig abba sem hagyta. A helyi lakosság 20%-a esett áldozatul (a viking számítása szerint 20-25 ember), de annyi hamu került a légkörbe, hogy Európában sem volt jó a termés néhány évig, ami éhínséghez, és így közvetve a francia forradalom kirobbanásához vezetett. 

Nagyon tetszett még az Izland benépesüléséről szóló rész. Azt már olvastam, hogy az első telepest Ingólfur Arnarsonnak hívták, aki 870 körül telepedett le a későbbi főváros területén. Ő - ahogyan a többi izlandi férfi is - Norvégiából érkezett. A DNS-vizsgálatok szerint azonban a nők alapvetően nem norvégok voltak: a férfiak leginkább a Brit-szigetekről hozták őket magukkal.

A többi bájos történetről majd később. Azt nem mondom, hogy lement a nap így éjfél felé, de kezdek elálmosodni.

Az előadás után szélnek eresztettek minket. Katival úgy döntöttünk, megnézzük a képzés helyszínét, ami a tengerészeti múzeum. Aztán a kikötő mentén sétálva összetalálkoztunk Natasával is. Még egy kicsit sétáltunk együtt, aztán ki-ki visszabújt a vackába.

A bicikli és az ő szelleme:

Hajók:

A helyi MüPa:

Valójában nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok Izlandra. Most mégis Reykjavík közepén írom a bejegyzéseimet - ha nem halt volna meg Erasmus, akkor most azt mondanám, éljen!

Pont ott vagyok, ahol a szívecske. Balra pedig egészen közel van Grönland... De szerintem nem lesz időnk átmenni két előadás között.

Hát az utam azzal kezdődött, hogy megtanultam a legfontosabb kifejezéseket: Köszönöm, Helló, Nem eszem halat. Meg azt is, hogy beszélek angolul, amit ugyebár teljesen felesleges izlandi nyelven mondani. A nyelv hangzásának megszokása érdekében pedig végignéztem két izlandi nyelvű skandináv noir filmsorozatot.

Tegnap még koncerteztem egyet a kórussal, ma délelőtt pakoltam, délután pedig már két barátnőm társaságában Ferihegy felé száguldottam. A repülőút megint nagyon tetszett, bár a 4. óra környékén már kezdtem úgy érezni, hogy egy kicsit sok a jóból. A sok üldögélésért azért kárpótolt a táj. Megint láttam Dunakeszit, integettem a családnak, elsuhantunk a napfényben aranyosan tündöklő Naszály felett, aztán mentünk tovább Szlovákián és Lengyelországon észak felé.

A felhőknek persze megint nem tudtam ellenállni. 

És ez a kép azt is bebizonyította, hogy az új telefonom egész tisztességes képeket is tud csinálni.

Aztán csak megérkeztünk Izland fölé, de a szigetből nem sokat lehetett látni a felhők miatt. Néha-néha azért előbukkant az a furcsa táj, amit aztán a buszból csodáltunk (ám nem feltétlenül szerettünk meg). Azért nem volt annyira szürke minden, mint ahogy a képen látszik, de a sötétített ablaküveg nem használt az egyébként is eléggé kísérteties tájnak.

Itt eddig a hegyek jelentős része vulkánnak tűnt, és néhol némi pöfékelést is véltünk felfedezni. Ez volt menetirány szerint jobbra. A másik oldalon időnként felbukkant a tenger, illetve a minket a csokoládés puffancs repedezett felszínére hasonlító köves talaj. Ami nem nagyon érvényesül, de kárpótlásul felbukkan egy hajó.

Helyi idő szerint negyed 9 körül már Reykjavík utcáit jártuk. Különösebb nehézségek nélkül meg is találtuk házikónkat néhány kuka mögött. A belseje azért sokkal jobb, a helyi körülményekhez képest nagynak tekinthető. Jó meleg van benn. Kint egyébként 10 fok körül van most, úgyhogy azért kabátot is vettünk, amikor végigsétáltunk az utcánkon (ami egyébként a város legjelentősebb vásárlóutcája, a végén Reykjavík egyik híres templomával.

Útközben meg sok cuki házat láttunk. Íme egy kirakat és egy kávézó:

A kirakatokban néha árakat is láttunk, és csak egy szaporodott azoknak a tárgyaknak a száma, amiket soha nem fogunk megvenni. Az élelmiszerboltban is csak hüledeztünk, de azért vettünk mjölköt és smjört is. Meg persze skyrt. A helyi népességgel is kapcsolatot teremtettünk. Pontosabban a helyi népesség egy tagja teremtett kapcsolatot velünk. Azt mondta, Izlandon feltétlenül együnk lazacot (füstöltet), aztán megszagoltatott velem egy doboznyi rendkívül büdös cápakockát. Ezen a ponton elsüthettem volna az izlandi mondatot, de sajnos elfelejtettem. Még egy kicsit sétáltunk, aztán hazajöttünk. A zuhanyzóban kedves meglepetésként a kénköves pokol fogadott minket, legalábbis a vízről kiderült, hogy se nem szagtalan, se nem íztelen. De legalább folyadék. 

Most próbálunk aludni egy kicsit, bár az egyik étteremben vidám emberek vannak. Biztosan arra várnak vidáman, hogy lemenjen a nap.

Végre úton! - gondoltam magamban, amikor pénteken az utolsó óráról elrohanva a fiammal vonatra szálltunk, hogy egy váci pihenő után ismét vonatra szálljunk (ezúttal már Mami társaságában), hogy aztán meg se álljunk Brünn városáig. Az út elég eseménytelenül telt el, és csak 10 perces késést halmoztunk fel a 3 óra 40 perces út alatt. Főleg beszélgettünk, és igyekeztünk megpillantani az utunkat keresztező nagyobb települések híres épületeit. Ennek csak két akadálya volt: a vonattól elég messze volt minden, ráadásul sötét volt. 

Aztán megérkeztünk a pályaudvarra, ahonnan összesen 5 percet kellett sétálni a szállásunkig, ahol kis várakozás után megszereztük a kulcsunkat. Elfoglaltuk a szállást, majd esti városnézés helyett inkább aludtunk egy jót.

Reggel a konyhaablakból kinézve máris megtapasztalhattunk valamit Brno hangulatából. Rögtön el is bájolt minket.

Délelőtt a Tugendhat család villájába látogattunk el. Kicsit aggódtam, hogy két útitársam mennyire fogja élvezni az angol nyelvű tárlatvezetést (90 perc), de az egyik értette, a másiknak pedig tolmácsoltunk. Szerencsére mindenhol volt időnk nézelődni, így a csoport többi tagját sem zavartunk magyar nyelvű karattyolásunkkal.

 A villa az utcafrontról nézve olyan jellegtelennek tűnt, hogy le sem fényképeztem. (Ehhez hozzájárult az is, hogy nagyon hideg sarki szelek fújtak, és nem volt kedvem kihúzni a kezemet a meleg kabátzsebből.) A vezetés során hamar rá kellett döbbennünk arra, hogy a villa minden, csak nem jellegtelen. Az építészeti elemeken kívül az elhelyezkedése is rendkívüli: éppen rálátni a várra. (Spoiler: később több helyről próbáltunk rálátni a várra, csekélyke sikerrel.) 

Maga a villa 1929-1930 folyamán épült a Tugendhat család megrendelésére. A feleség, Greta különösen gazdag volt - családját a 10 leggazdagabb brnói család között tartották számon. Apjától kapott egy telket egy domboldalon, ide álmodta meg az elképesztően modern házat szintén nem túl szegény férje, de főleg az építész, Ludwig Mies van der Rohe. Mint megtudtuk, ők ketten nem mindenben értettek egyet, de a "párbajokból" mindig az építész került ki győztesen. Az építkezés a funkcionalizmus jegyében folyt, szinte semmi felesleges elem nincs az épületben, amelynek vázát és tartószerkezetét 29 acélcső jelentette. A legjobb minőségű nyersanyagokból dolgoztak: főleg kőből (többféle márvány), fából (mahagóni, ébenfa, stb.) és üvegből. Volt egy rettenetes drága - és ehhez mérten szerintem rettenetesen ronda márványfal a nappali közepén, de egy idő után megszoktam. Az idegenvezető azt is elárulta róla, hogy a lemenő nap fényében színt változtat és narancssárgás jelleget ölt. Ezt azért szívesen megnézném. A házban a legújabb technológiát alkalmazták: van benne gombnyomásra a mélyben eltűnő hatalmas ablaktábla, légkondi (akár illatosított levegővel, hogy az ember a tengerparton érezhesse magát), minden szobában külön mosdóegység, étellift, sőt hűtőszekrény is, ami állítólag akkoriban annyiba került, mint egy repülőgép. Most jöjjenek a képek (ezúttal nem hű társam, a Canon volt velem, hanem a kisgép, amit tavaly pont egy prágai útra vettem):

A felső utcafront felől érkezők ebben az előtérben találják magukat. Itt már láthatók a legfontosabb épületelemek: az acélcső (a növény mögött), a kőpadló (amelyben nem tehettünk kárt, ezért egy kellemes meleget sugárzó készülék átmeneti műanyag papucsot olvasztott a cipőnkre), és a földtől a plafonig érő szekrény, ami a fényképező háta mögött volt.

A fürdőszoba. Nagyon tetszett.

A hálószobák már nem annyira, nekem kicsit személytelennek és sivárnak tűntek.

A nappali viszont lenyűgöző volt, a dolgozószoba részét elfogadnám! (Mondjuk azt nem tudom, hogy mennyit dolgoznék ilyen körülmények között...)

Az ominózus márványfal:

A nappali egy másik szekciójában volt egy nagyon ötletes asztal is, amit a jelenlévők számához mérten lehetett igazítani.

 A következő kép a nappali egy újabb részletét mutatja. Úgy tűnhet a gyanútlan szemlélőnek, hogy egy nyitott teraszon találta magát, de valójában csak a takarítónők végeztek kifogástalan munkát. Hatalmas ablaktábla választja el / köti össze a nappalit és a kertet, amelyből néhány egy gombnyomásra az alagsor irányában eltűnik. Persze a gombot nem lehetett most megnyomni.

A villából még két elengedhetetlen eszközt mutatnék meg: a fentebb említett hűtőszekrényt és a mosógépet.

A villa kívülről, a tavasszal valószínűleg kissé lenyűgözőbb kert felől:

Mindhárman nagyon élveztük ezt az épületbejárást, de hősiesen nem roskadtunk le az első kávézó első székére. Mentünk, mendegéltünk a vár felé, de mielőtt felmásztunk volna a hegyre, csak betértünk egy bisztróba. Jól is tettük, mert kb. fél perc múlva hatalmas eső zúdult volna a nyakunkba. Mire cseh (morva) barátom jelentkezett, hogy ő már közelít a vár felé, mi is nekiindultunk. Nagyon jó volt látni eme cseh barátot, aki az egész délután velünk töltötte a várban, majd Brno belvárosában.

 Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, de ez bizony a vár. Méghozzá remek kilátással. Íme:

 És még egy!

 A várban meglepő időpontban tartott farsangi búcsúztató zajlott (masopust), amiből nem sokat értettünk (A csehünk persze igen, és tolmácsolgatott is lelkesen), ezért egy idő után bementünk a múzeumba, ahol nem fújt a hideg szél. Nem jártuk be az egészet, csak a földszinti történeti kiállítást és a várban (na jó, most már idemásolom a nevét: Spielberg / Špilberk) őrzött rabok celláit. 

Ezzel sajnos szinte véget is ért egyetlen teljes brnói napunk. A várlátogatás után elfogyasztottuk megérdemelt estebédünket, majd pihentünk. Vasárnap még sétáltunk egy jót délelőtt (a változatosság kedvéért hópelyhekkel találkoztunk), és el is döntöttünk, hogy egyszer még visszatérünk.

Ez a Péter és Pál székesegyház a várhegyről, illetve alant egy kicsit közelebbről.

Azért a jelek szerint Csehország is nehezen vált meg tőlünk...

Eljött az utolsó nap is. Ez szomorú. Főleg így, hogy már haza is értünk. Ami viszont nem szomorú.

De mit is láttunk az utolsó napon? Csomagjainkkal felszerelkezve végigbaktattunk Athén belvárosán, majd a Szintagma téren megszabadultunk a nagyobb táskáktól egy poggyászmegőrzőnél. Így még vidámabban baktattunk tovább, egészen a Nemzeti Régészeti Múzeumig. Nem volt különösebben szép az útnak ez a része - nagy volt a forgalom, és a messziről ragyogó fehér emeletes házak bizony közelről inkább szürkék voltak. Legfeljebb az volt érdekes, hogy néha kipenderült egy-egy rendőr egy-egy csomópont közepébe, majd az egyébként működő jelzőlámpákkal mit sem törődve rendkívül hangos sípolással irányította a forgalmat. 

A múzeumban megvettük szokásos téli jegyeinket (gyermeknek ingyen, két felnőttnek félárú), és már be is tessékeltek egy terembe, ahol az első műtárgy, amit megláttunk, Agamemnón maszkja volt. A másolatát már láttuk Mükénében, de ez itt az a példány volt, amit Schliemann ásott ki.

Mondjuk, ha megnézzük a következő maszkot, azért megérthetjük Schliemannt, miért inkább ezt választotta ki Agamemnón maszkjának...

Ebben a mükénéi teremben és a többiben is szebbnél szebb műtárgyakat láttunk. Némelyik lélegzetelállító, némelyik megható, némelyik vicces volt. Néhányat ide is teszek közülük.

Közben ebédeltünk is egyet a büfében, ahol nemsokára elkezdtek pakolászni. Már ekkor gyanakodhattunk volna, de nem tettük. Így nagyon váratlanul ért minket, amikor fél négy előtt néhány perccel elkezdték becsukni a kiállítótermek ajtajait. Egyszer csak kint találtuk magunkat a múzeum előtt, mert tél lévén hamar bezárt. "Pedig még csak most kezdtünk belejönni!" - panaszolta a gyermek, majd arra jutott, hogy kénytelenek leszünk visszatérni jövőre is.

Az előző nap már írtam az athéni cicákról. Mivel a legpesszimistább (egyesek szerint legoptimistább) becslések szerint is 30 körül volt a napi macskaészlelések száma, ma számolni kezdtük őket. Biztosan megérezték, mert csak 13 bújt elő közülük. Találtunk két festett macskát is, de ők nem számítanak. Mindenesetre ezen a téren biztosan nem volt egy sem...

Vagy mégis?

Athéni tartózkodásunk utolsó programpontja a Lükabéttosz-hegy meglátogatása volt. Van ott egy felvonó (sikló), és úgy gondoltuk, hogy jól lesz egy pihentető programnak a sok gyaloglás után. Ezek az elképzelések később légből kapottnak bizonyultak: körülbelül a hegy feléig gyalog mentünk meredeken emelkedő utakon, lépcsősorokon. Aztán valóban siklóztunk egyet, hogy aztán kikössünk Athén legmagasabb pontján. A kilátás nagyon szép volt, bár pont szembe sütött a Nap, így az Akropolisz nem érvényesült annyira. A nagy huzatban már nem vártuk meg a naplementét, főleg, mert kezdett befelhősödni az ég.

Visszafelé találtunk egy szimpatikus lépcsősort, ahonnan még vethettünk egy utolsó pillantást a már kivilágított Akropoliszra. 

Ezzel a képpel búcsúztunk, hiszen indulnunk kellett a repülőtérre. Már a buszon ülve kaptunk egy megnyugtató SMS-t, miszerint a régiónkban hamarosan vihar és ítéletidő várható, és inkább ne menjünk sehova. Nem fogadtunk szót.

A mai nap sorsát demokratikus módon döntöttük el: a cél az ókori Athén szíve volt. Gyönyörű terveket szőttünk, de aztán a démosz fellázadt és elindult felfelé az első szemünk elé kerülő lépcsőn. A démosz fele később kicsit megbánta, hogy hetvenes évei közepén ilyen hevesen nekiindult felfelé, de akkor már csak nem fordultunk vissza. És ezt senki sem bánta meg, mivel az Akropolisz látványával elég nehéz betelni.

Megnéztük Szókratész börtönét is, ami valószínűleg soha nem volt Szókratész börtöne.

Aztán megnéztük az Akropoliszt, mert ebből a szögből még nem láttuk.

A dombunk (Múzsák hegye, amiből néhány táblán egy helyesírási hibának köszönhetően Egerek hegye lett) egyszer csak másik néven domborult tovább: megérkeztünk a Pnyxxre, ami valaha a népgyűlések színhelye volt. Az alábbi képen az enyhén lejtős domboldalt megtámasztó építményt láthatjuk.

Volt egy pont a dombtetőn, ahonnan a demokrácia több vívmányát egyszerre lehet látni: az első lámpaoszloptól balra lévő domb Árész dombja, ahol az Areioszpagosz ülésezett. Aztán ugye ott van az Akropolisz, akiről Periklész juthat az óvatlan történelemtanár eszébe. A harmadik pedig maga a Pnyx, ahol ott tolongott a sok választóképes görög férfi. Jobboldalon látható egy emelvény maradványa - innen szóltak a politikusok a népgyűléshez. Periklész is, és Themisztoklész is. És sokan mások.

Az emelvény közelebbről:

Utunk a dombról lefelé vezetett. A domb lábánál közelebbi ismeretséget kötöttünk egy macskával. Ez elég nehéz feladat volt, mert annyi macska van ebben a városban, hogy nagy kihívást jelent megtalálni azt az egyet, amelyik igazán különleges. No, ez a cica nagyon különleges volt, mert jött utánunk és hangos nyávogással követelte, hogy ő is kapjon egy mini muffint. A nagy nyervákolásra még két cicus odajött koldulni. Ekkor inkább távoztunk, majd a nagy izgalomra megettünk 2-2 gombóc fagyit.

A következő programpont az ókori agóra megtekintése volt. Bocsánat, most megint sok történelem jön. Ígérem, legközelebb az Északi-sarkra megyek.

Szorgos kutatómunka eredményeképpen két olyan kaput is találtunk, ahol nem lehetett bemenni. Már majdnem feladtuk a küzdelmet, amikor csak előkerült a bejárat. Első utunk Hephaisztosz templomához vezetett, ami a legjobb állapotban megmaradt ókori görög templom szép pufók dór oszlopokkal. Megérdemelten fényképeztem le több oldalról.

Az agórából nem sok maradt, de a tájékoztató táblák szerencsére sokat segítettek a képzelet irányításában.

És ha már itt voltunk, megnéztük az Akropoliszt egy újabb oldalról. Innen is jól néz ki.

Több kép nem lesz az Akropoliszról. De csak azért nem, mert amikor este díszkivilágítással akartam lefényképezni, a meghatottságtól megremegett a kezem, és homályos lett a kép.

Szóval a képzeletnek sok dolga volt. Például alant van egy tér, oda kell képzelni egy hatalmas nagy kaput, ami mögött akkor már jól nem látszik az a terem, ahol a bulé (ötszázak tanácsa) ülésezett.

A melegben kitikkadva örömmel vettük utunkat az oszlopcsarnok felé, az ókori görögök is pont ezt tették. Csak ők nem múzeumot nézegettek az oszlopok mögötti termekben, hanem vásároltak. 

A múzeum nem volt nagy, de kincsekre leltünk benne: láttunk osztrakonokat (amelyek segítségével a cserépszavazás során meg lehetett szabadulni nem kívánatos politikusoktól),

szavazógépet, amelynek segítségével az esküdtbíróság tagjait sorsolták (és ezzel tényleg végeztünk a tankönyvek demokráciáról szóló részével),

és mindenféle konyhai eszközt, amelynek nincs köze a politikához és demokráciához, viszont nagyon megtetszettek. A grillrácsot választottam ki közülük.

A nap hátralévő részében megebédeltünk (5-kor), sétálgattunk a boltok, római romok és hangulatos utcák között, megnéztük a kivilágított Akropoliszt és minikoncerteket hallgattunk. Ezzel el is érkezett az utolsó éjszaka itt, Athénban. Kár.

Ez egy nagyon tartalmas nap lett, amikor az erős régész vénával rendelkező fiúgyermek és anyukája vidáman lubickolt a görög történelem tengerében.

Reggel időben megérkeztünk a tegnap tesztelt utazási iroda irodájánál, ahol ezúttal egy Agatha nevű hölgy várt minket, hogy vezetőnk legyen az egész napos úton. Már az Athénból kivezető út is tartogatott meglepetéseket, mert megnéztük a buszból mindazt, amit még feltétlenül szeretnénk megnézni. A városból nem lehetett könnyen kiszabadulni, de így legalább volt időnk minden épületet alaposan megvizsgálni. Ezekről most nem írok. Viszont elmesélem, melyik épületet nem láttuk, csak Agatha jelezte, hogy körülbelül 500 méterre van tőlünk. Ez bizony Platón Akadémiája volt. Nem is tudtam, hogy a szó egy attikai hős nevéből ered, akiről a platóni Akadémiának is helyet adó ligetet nevezték el. Nem sokkal később egy csodaszép régi bizánci kolostor mellett araszoltunk el, ami annyira különleges, hogy felkerült az UNESCO Világörökség listájára. Egyszer még ezt is biztosan meg fogom nézni.

A híres pireuszi kikötőt ezúttal a másik oldalról kerültük ki, de kiválóan látszódott Szalamisz szigete és a tengerszoros, ahol olyan nagy bajba kerültek a perzsa hajók. A hajnali (kilenc órai) ködben igazán misztikus volt a látvány, de egészségtelenül felgyorsult buszunkról elég nehéz volt fényképezni.

Közben átmentünk az egykori Eleuszisz városán is (ma Elefszina), ami egykor még Athénnál is nagyobb befolyással rendelkezett. Az ókori görög városból nem sok maradt, úgyhogy vezetőnk inkább a görög gazdaságról beszélt - balra a tengerparton hamarosan olajfinomítók sorakoztak (3 db), jobbra pedig rengeteg olajfa.

Az első megállónk a Korinthoszi-csatorna volt. Itt nézelődtünk egy darabig, vettünk híres korinthoszi mazsolát és két képeslapot. (Akkor még nem is sejtettük Anyukámmal, hogy ez lesz az egész napi zsákmány.) A csatorna inkább mély mint széles, cserébe 6 km hosszú. A 1893-ban fejezték be, és fentről olyan kicsinek tűnik, hogy nehéz elképzelni, ahogy hajók úsznak át rajta - ezek egyébként kb. 400 kilométernyi utat spórolnak meg. Az ókorban sem feltétlenül kerülték meg az egész félszigetet, hanem az egyik oldalon kipakolták az árut, a diolkosz nevezetű úton kötelek segítségével átvonszolták (ha a hajó nem volt túl nagy, akkor azt is), majd a másik oldalon vagy hajóstul a vízbe eresztették, vagy csak bepakoltak egy ott várakozó hajóba. A mai csatorna egyébként a magyar Türr István (és Gerster Béla) tervei alapján épült, bár ez most így nem hangzott el.

A rövid pihenő során kiderült az is, hogy a görögök is tudnak finom kávét készíteni. Ezután visszaszálltunk a buszra, és elindultunk Mükéné felé. Közben elhaladtunk a régi Korinthosz mellett - ebből csak az akropoliszt láttuk ezúttal. Később Nemea vidékén buszoztunk keresztül - itt az olajfák mellett sok szőlőt is láthattunk, amiből a híres nemeai bor készült. Már fentük a fogunkat egy újabb mitológiai történetre is Herkulesről és ellenfeléről, a nemeai oroszlánról, de ehelyett megtudtuk, hogyan kell olajfákat szüretelni. Ha bárkinek ilyen ingerenciái lennének, jó ha tudja, nem szabad olyan gépet venni, ami a fa törzsét rázogatja. Egyébként később az is kiderült, hogy a Peloponnészoszon mostanában kezdik szüretelni az olajbogyót.

Ez itt már Mükéné. A kép nem igazán jó, mert nem adja vissza azt az élményt, amikor az ember meglátja az ókori kultúra egyik bölcsőjét. Kik éltek itt? Perszeusz, Átreusz, Agamemnón. Az utóbbi palotája emelkedett a domb tetején. Számos sírt tártak itt fel - az ásatásokat Schliemann kezdte el - és ezekben a sírokból elképesztő mennyiségű műtárgy került elő. Némelyiknek itt csak a másolatát láthatjuk, de azért így is megrendített az Agamemnón-maszk látványa. De előtte csak el kellett addig jutni - és ugye hol megy át az ember? A küklopikus falakat áttörő oroszlános kapun. Azért ezen meghatódtam.

Ilyen a kilátás a palota falai közül. Vajon ezt látta Agamemnón is?

Jöjjön néhány sírmelléklet a teljesség igénye nélkül:

A régészeti terület megtekintése után még megálltunk Átreusz kincsesházánál is. Úgy tűnik, kezdek átalakulni képes történelemkönyvvé, de nem bánom.

Ezt a sírdombot (tholoszt) már az ókorban kirabolták, pedig akkor még az egész föld alá volt rejtve. Pausanias (aki az utóbbi napokban a legváratlanabb pillanatokban bukkan elénk) már csak a kifosztott sírhelyet látta. (Azt hiszem, ő lesz az új példaképem, a jelek szerint mindenhol ott volt.)

Elégedetten, de már egy kicsit fáradtan mentünk tovább Nafplióba, ami egy ideig Görögország fővárosa is volt, és gyönyörű. Legalábbis az a két dolog, amit messziről láttunk, mert bizony a rendelkezésre álló egy órában ebédeltünk. Sebaj, majd ide is visszajövök tüzetesebben megnézni a velencei uralom idején 30 év alatt megépített kastélykomplexumot,

a halacskákat,

és a közeli sziget erődjét.

Az utolsó megálló Epidaurosz volt (görögösen csak Epidavrosz), ahol jócskán kiléptem a komfortzónámból az alább látható építményben.

Miután az idegenvezetőnk olvasott egy kis Homéroszt, én magam is odaálltam a kör alakú színpad közepén lévő kör közepére és dalra fakadtam. Olyan hihetetlen akusztikája volt a helynek, hogy a hangom mindenhonnan visszapattant, felerősödött, úgy jött vissza hozzám a "Tavaszi szél vizet áraszt". Mivel a frász jött rám és az összeesés határán álltam, kénytelen voltam kiengedni a hangomat, amit a kövek még jobban felerősítettek. Elképesztő élmény volt, de azért rendszert nem csinálok belőle.

Epidauroszban nem csak színház van, két szentély és egy hatalmas épületegyüttes volt itt. Az egyik szentély Aszklépioszhoz tartozott, és több más épülettel együtt többek között a gyógyulást szolgálta. Mellesleg a színház is, mert a görögök úgy gondolták, hogy a test egészsége mellett a lélek egészsége is fontos, amihez nagyban hozzájárul a zene, a színház, a tánc. Még nagyon sok érdekes dolgot megtudtunk erről a helyről, de kezd nagyon hosszúra nyúlni a beszámolóm, így csak néhány fényképet teszek ide a stadionról és magáról az ásatási területről.

Ezen a szép  délelőttön visszatértünk az Akropolisz Múzeumba, ahol ismét szembesültünk azzal a ténnyel, hogy tél van. Legalábbis november 1-én a múzeumok téli időszámításra tértek át, ami csökkentett jegyárakkal járt. A tél közeledtét nem sok minden támasztja alá, legkevésbé a 26 fok. 

A múzeum már kívülről is lenyűgöző látványt nyújt, főleg amiatt, hogy gyakorlatilag egy ásatási területre építették rá. Szerencsére nem kellett sokat várni a jegyvásárláshoz - gondolom, mások is rájöttek, hogy tél van, és inkább otthon maradtak. 

A kiállítás mindhármunknak nagyon tetszett. Fényképeztem is sokat, de azért a végén vettem egy könyvet is, amit aztán mégsem veszítettem el a mosdóban, mert fürgén visszaszaladtam érte. A kiállítótermekben megismerkedtünk az Akropolisz történetével, és megcsodálhattuk a több száz kisebb-nagyobb műtárgyat, amit ott találtak. Néhány képet azért feltöltök ide. Elsőként jöjjön egy nem is igazán tudom, micsoda. 

Ez egy oszlop, amely Aszklépiosz szentélyéhez tartozott. Arra sajnos nem találtam utalást, hogy vajon mit keres benne egy fél női fej gyönyörű berakásos szemekkel.

Ezen a részen nagyon kedves gyerekjátékokat is láttunk, amelyeket elfelejtettem lefényképezni. (Hát akkor vissza kell menni, mondja a gyermek.) A baglyot szerencsére megörökítettem.

Az volt az érdekes, hogy sem a huszadik, sem a századik szobornál nem untuk el a nézelődést. Persze ez nem csoda, ha ilyen remek görög férfiak bukkannak fel:

És mit mondanak erre a többiek?

Egy varázsgömböt is láttunk, de ez már a római korból származik. 

Az ebédünket a múzeum éttermében fogyasztottuk el, mert semmiképpen nem akartuk lekésni a délutáni programunkat, amelynek célja a Szunion-hegyfok és a Poszeidón-templom megtekintése volt. Egy utazási irodánál fizettünk be erre az útra, és nem bántuk meg. Az idegenvezetőnk részletesen bemutatta a 70 kilométernyi úton elénk táruló látványosságokat, meg azokat is, amelyeket nem láttunk egy-egy kósza hegy vagy busz miatt. Beszélt az ókori Athénról, majd Görögország meglehetősen hányatott történelméről. Megtudtuk például, hogy amikor Athén lett a főváros (több jelölt közül csakis a múltban játszott meghatározó szerepe miatt esett rá a választás), összesen 7.000 ember élt ott. Ma ötmilliós nagyváros.

Mesélt nekünk arról a tóról is, amit már hétfői sofőrünk is említett: Szinte az út mellett (a piros busz mögött) volt a tó, ami több szempontból is nagyon érdekes. Például nem tudom megjegyezni a nevét. Úgyhogy le is írom ide, hátha végre sikerül: Vouliagmeni-tó. Állítólag a szó azt jelenti, hogy "elsüllyedt", ami a keletkezésére utal: egy barlang volt itt, ami beomlott. A tó vize természetes összeköttetésben áll a tengerrel, de édesvízű forrásból is táplálkozik, emiatt állítólag jó benne fürdeni. Ezt a kellemes érzést még az is fokozza, hogy a víz hőmérséklete soha nem megy 25 fok alá és az orvosok szerint is jótékony hatással bír magas ásványianyag-tartalmának köszönhetően. Azt nem tudni, milyen mély maga a tó, pedig nagyon sokan próbáltak meg lejutni az aljára - közöttük Jacques Cousteau is. Ha legközelebb erre járok, feltétlenül megnézem közelebbről, most be kellett érnem a mesékkel.

Mindeközben tovább tekeregtünk a partmenti úton, és gyönyörködtünk a tengerben. Láttunk halneveldét is, és már majdnem megtudtunk néhány receptet is, amikor a sofőrnek megkordult a gyomra, ezért más témát kellett keresni.

Kb. 1 órányi buszozás után megláttuk a félsziget csúcsán elhelyezkedő Poszeidón-templomot. A következő történet azonban még nem erről szólt, hanem Lavriónról, ami egy egykor ezüstben gazdag terület itt, Attica keleti részén. Annyi ezüstöt termeltek ki innen a Kr. e. 5. század folyamán, ami lehetővé tette Athén nagyhatalommá válását és azokat a flottafejlesztéseket, amelyeknek köszönhetően végül legyőzték a perzsákat. A kitermelést többször felfüggesztették, évszázadokig használaton kívül voltak ezek a bányák, amelyeket végül 1982-ben zártak be. 

Aztán végre megérkeztünk Szunionba. Itt újabb történeteket mesélt el nekünk idegenvezetőnk - erről már az Akropolisznál olvastunk, hiszen az a hely is fontos szerepet játszott. Athén városa védőistent keresett, és amolyan versenypályázatot írt ki. Két komoly jelentkező volt Athéné és Poszeidón személyében. Mindkettőnek produkálnia kellett valamit az Akropoliszon, hogy megszülethessen a döntés. Poszeidón beledöfte háromágú szigonyát a földbe, ahonnan víz fakadt fel. Ez akár jó dolog is lehetett volna, de tengeristen lévén a víz sós volt. Athéné lándzsáját döfte a sziklába, ahol olajfa sarjadt. Az olaj biztos megélhetési forrást biztosított Athén számára, így az istennő nyert, bónuszként pedig templomot kapott az Akropoliszon. Poszeidón azonban szintén fontos volt a tengerjáró athéniak számára, így az ő templomát a stratégiailag is fontos Szunion-fokon építették fel. Innen fürkészték a tengert, és ha idegen közeledett hamar meglátták. Hasonlóképpen hamar látta meg Aegeus király is fia, Thészeusz hajóját is. A történet végét mindenki tudja, szegény király a Szunion-fokról vetette magát a tengerbe.

Búcsúzóul jöjjön néhány kép erről a csodaszép helyről. A feliratok között van ám egy híres név is!