Az eseménydús és nagyon érdekes strasbourgi két nap után visszatértünk Németországba. Ismét Blaubeurenben szálltunk meg a diákszálláson, ahol ismét csak mi voltunk a vendégek. Ezúttal azonban maradt időnk egy kis városnézésre is. Ez egy nagyon pici város, olyannyira, hogy az internet többször csak településnek nevezi. Ennek ellenére olyan dolgokat lehet itt látni, amit máshol nem. A leghíresebb látnivalója a Blautopf, azaz a kék fazék. Miután mindenki elképzelt egy kék fazekat, lássuk, mi is ez valójában.

Kéknek kék, de nem fazék. Ez egy nagyon bájos kis tó, aminek ragyogóan tiszta vize a kék legszebb árnyalataiban pompázik. A tavat egy karsztforrás táplálja, és állítólag a mészkőtartalmától ilyen szép színű. Elég nehéz volt rávenni magunkat, hogy elmenjünk innen - pedig azt nem is láttuk, mit rejt a közelben a föld mélye. Később megtudtam a prospektusokból, hogy egy barlangrendszer is van a tó alatt - itt élt egy hableány, Lau, akinek a történetét Eduard Mörike írta le. Majd keresek egy számomra is ismert nyelven leírt változatot, de most egyelőre az internetre hagyatkozom e téren. Szóval élt egyszer egy szép hableány, Lau, aki szegény nem tudott nevetni. Az állapotán nyilván nem segített az sem, hogy csak halott gyermekeket tudott szülni, emiatt férje, a Fekete-tenger királya, a Blautopfhoz száműzte azzal, hogy addig ott kell maradnia, amíg ötször fel nem nevet, mert így majd megtörik az átok. Nagyjából mindenki eddig írja le a történetet, ami természetesen happy enddel végződik, és a hableány ma szobor formájában őrzi a tavacskát.

A városkában azonban más látnivaló is van: a szerzetesek fürdőháza például, ami zárva volt. A jelek szerint csak tavasszal fürdenek...

A fürdőház egy kolostorhoz tartozik, ahová be is mentünk és egészen addig járkáltunk benne, amíg teljesen át nem fagytunk a hideg falak között. Volt itt egy érdekes kiállítás a Blaubeurenben a mai napig működő egyházi iskoláról (nagyon vicces volt látni a diákok napirendjének evoúcióját a felkelés időpontját illetően), de a gótikus kerengőben való bóklászás mellett megcsodálhattuk a templomban őrzött szárnyasoltárt és a szépen faragott stallumot is.

Búcsúzóul jöjjön még néhány kép a városkáról. Remélem, még egyszer sikerül ide is visszatérni.

Strasbourg gyönyörű. Jó, nekem igazából az Európai Parlament épülete is tetszik, de azért minél régebbi egy építmény, annál szívesebben gyönyörködöm benne. Erre a napra az volt a terv, hogy először a Batorama egyik hajóján megnézzük a várost a víz irányából, majd a legszebb részeket gyalogosan járjuk be. 

A Batorámán nagyon sok dolgot megtudhattunk a városról és történetéről, aminek nagy részét a hazatérésünk óta eltelt két hét alatt elfelejtettem. Úgyhogy talán jobb, ha a puszta képeknél maradunk.

Strasbourg a vízről:

A hajókázás egyik legérdekesebb része ez alkalommal is a zsilipelés volt, amit a diákok nagy lelkesen rögzítettek videókon, fényképeken. Én csak csendben követtem a vízszint változásait. Nagyon megnyugtató volt.

A csatornázás után az volt a terv, hogy közösen megnézzük a dómot, de éppen szünet volt, így elengedtük a gyerekeket. Mi magunk vettünk jegyet az asztronómiai óra megtekintésére. Igazából ingyen is meg lehet nézni, de így láthattunk egy ismeretterjesztő videót (ami franciául és németül szólt felváltva, miközben hangyányi méretű betűk álltak össze valamivé, amit nem láttam), meg az órát működés közben. 

Az óra eredetijét a középkorban készítették, de aztán elromlott és egy idő után egyes alkatrészei a múzeumban kötöttek ki. Viszont egy kisfiú meglátta a templomban az órát, és megfogadta, hogy ha nagy lesz, megjavítja. Így is lett. Kitartó munkával rekonstruálta és restaurálta a szerkezetet, ami nem csak az időt mutatja, hanem a holdfázisokat, az adott naptári év mozgó ünnepeinek időpontjait, sőt a napfogyatkozások dátumait is.

A templom kívül és belül is lenyűgöző, de én azért elfogult vagyok, a gótikus katedrálisok a gyengéim. És a rózsaablakok. Ebből a mintából például csodaszép matricafesték-műalkotást lehetne csinálni. Majd, ha nyugdíjas leszek.

A következő megállónk Petit France volt, ahol másik gyengéim, a favázas házak sorakoznak egymás mellett, néhol kedves összevisszaságban.

A házak közül a legrégebbi a cserzővargák háza, amely 1572-ben épült, de a többiek sem panaszkodhatnak korukra. A kilátás egyébként bármelyik csatorna bármelyik hídjáról gyönyörű.

Addig addig bandukoltunk, míg eljutottunk a Vauban által tervezett hídig, ami egyúttal gát is és védelmi célokat szolgált. Most leginkább turisták mászkálnak rajta igen lassan, mivel elképesztő a kilátás onnan.

Mi is elidőztünk itt egy darabig, aztán visszasétáltunk a városba és vettünk némi ételt és ajándékot. Aztán összeszedtük a diákokat és mentünk is vissza a szállásra. Másnap reggel el is indultunk, hogy pár óra elteltével visszatérjünk Blaubeurenbe. De ez már egy másik bejegyzés lesz.

Ez nagyon hosszú, mozgalmas és tartalmas nap volt, jól el is fáradtunk. Az egész napot az Európai Parlament épületében töltöttük: a délelőtt folyamán meghallgattuk Roberta Metsola (az EP elnöke) videós üzenetet és Jan-Christof Oetien (az EP alelnöke) rövid előadását. Az utóbbi a diákok által feltett kérdésekre is válaszolt. Utánuk Antonio Caiola jutott szóhoz, aki az EP Főtitkárságának jogi szolgálatán dolgozik. Ebéd után a gyerekek egy parlamenti szimulációs játékban vettek részt, minket tanárok viszont elválasztottak tőlük, és először megmutatták az épület legfontosabb részeit, majd kénytelenek voltunk sütit enni és kávét inni. Közben kaptunk egy feladatsort is, ami nagyon jó volt, mert minden kérdés más nyelven volt feltéve. 10 évvel ezelőtt a nyertes csapatban voltam, idén vesztettünk 4 pontot. Ezután visszatereltek minket az ülésterembe, ahol a diákok már a felvetett kérdésekről szavaztak.

Szerintem ez egy kivételes lehetőség a diákok és a tanárok számára, a diákok által felvetett problémákból és kérdésekből nagyon szépen kirajzolódik, mi az ami a többi Uniós ország fiatalságát foglalkoztatja. Ráadásul nagyon szeretek más országban dolgozó kollégákkal beszélgetni és most erre is volt némi lehetőség.

Most sok képet nem tudok feltölteni, mert kicsit körbe volt barikádozva az EP épülete valami felújítás miatt, de nem hinném, hogy 10 év alatt sokat változott, és úgyis ismeri mindenki ezt az ikonikus épületet. (Ami egyébként nem ferde, csak most így sikerült tartani a fényképezőgépet.)

Az éjszakai szállás jó volt és a diákok is jók voltak, vagy legalábbis jó messze voltak és jónak tűntek. Mivel a diákszállón csak mi voltunk, nem kellett aggódni amiatt, hogy tömegek alvását akadályozzák meg. A közös reggeli után útnak indultunk Ulm felé. Valamikor a hőskorban már jártam itt, akkor nagy köd és emlékeim szerint még tán havas eső is esett, így nem sokat láttunk a városból. (Pedig még a toronyba is felszöktünk.) Hát most útközben nagy köd volt, de az aztán szépen feloszlott és csak kicsit fáztunk.

A városnézést remek idegenvezető kolléganőnk javaslatára egy nagyon érdekes múzeumban kezdtük (A kenyér és művészet múzeuma), amire először fél órát szántunk. Aztán még felet és végül még egy kicsit. Nagyon érdekes volt, és a kenyérkészítés mindenféle aspektusaira kitért: így jutottunk el az ókori kenyérgyúrási technikáktól a fenntartható mezőgazdasági termelésig. 

Mutatok is pár igen homályos képet. Az első kettő műtrágya-reklám az 1913-192X évekből.

Lehetett tésztát gyúrni. Ami nem tészta volt, de ez senkit sem zavart.

Azért voltak, akik egy kicsit unták a kiállítást...

A következő állomás a katedrális volt. Európa legmagasabb templomtornyát félig elrejtették a kíváncsi szemek elől, de azért így is lenyűgöző. A gyerekeknek is nagyon tetszett a templom kívülről és belülről is. Mondjuk nem csoda.

Csizi (a fentebb említett barátnő-kolléganő-idegenvezető) ezután elterelgette a csapatot a legérdekesebb helyekre. Az első megálló az ún. esküház (Schwörhaus) volt - ez egy szép épület (lásd lentebb), amelynek erkélyén az ulmi polgármester minden év júliusában elmondja, mi mindent tett az előző évben, majd esküt tesz arra, hogy a következő évben egyformán szolgál majd gazdagot és szegényt. És teszi ezt 1345 óta. 1612-ben épült az esküház, kimondottan erre a célra.

Nem messze van innen a Ferde Ház (Schiefes Haus), ami éppen annyira kísértetiesen néz ki, mint ahogyan hangzik. Egy kis patak mellé épült, de az alapozás nem igazán sikerült jól, és a ház egyik fele süllyedni kezdett. Ezt a többszöri felújítások során megállították, és most a bátrabbak itt is alhatnak, mivel szálloda lett belőle.

Ulm állatvilága is jelentős, ahogy ezt a következő képek is bizonyítják.

Az első állat egyébként egy veréb, ami azért jelentős Ulm életében, mert amikor sok-sok évvel ezelőtt a katedrális építéséhez gerendákat próbáltak bevinni a városba a kapun keresztül, de sajnos fennakadtak. Szorult helyzetükből azt mentette ki őket, hogy egy szalmaszálat cipelő veréb röppent arrafelé - neki bezzeg volt annyi esze, hogy nem keresztben, hanem hosszában helyezte el a szalmaszálat a csőrében. Ezt látván az ulmiak is elforgatták a gerendákat a szekéren, és láss csodát, sikerült bejutniuk a szűk kapun.

A Dunaparton tovább sétálva eljutottunk az ulmi ferde toronyig. Persze ehhez is kapcsolódik egy kedves kis történet. Valamikor a középkorban a városi henteseket bebörtönözték, ha szűkösebb időben becsapták a vásárlókat és kisebb kolbászokat adtak nekik.

Most tűzriadó van. Majd folytatom.

Tűz nem volt. 

Visszatérve a gonosz hentesekre, az a közük a ferde toronyhoz, hogy halálos ítélettel fenyegették őket, amitől rögvest térdre hullottak imádkozni a szobában - persze mind ugyanazon az oldalon, amitől a torony megdőlt. 

Most fonalnak tűnő kábelekkel próbálják visszatartani a ledőlni készülő tornyot, sikeresen.

Az utolsó megálló a városháza volt. Ez egy reneszánsz stílusú épület, amely a 14. században épült, eredetileg kereskedőházként. Vannak gótikus ablakai is, meg egy nagyon szép csillagászati órája.

 A kis városnézés után ismét buszra szálltunk és elindultunk végső úticélunk, Strasbourg felé. Aztán odaértünk. De ez már egy másik történet.

Az úgy kezdődött, hogy a gyerekek (nem sajátok) pár éve bevállaltak egy EU-s versenyt. Először a regionális fordulóig jutottak el, másodszor az országos hatodik helyig, az idei tanévben pedig az országos második helyig. Ami azzal járt, hogy nyertek egy utat Strasbourgba egy Európai Parlamenti szimulációs játékra. Egyik kollaganőm-barátnőm egy remek útitervet is készített, így ma a Dunakeszi városi önkormányzat és az iskolai alapítvány támogatásával hajnali ötkor (jajjjj!) el is indulhattunk az iskola elől. Ez utóbbi tényből már sejthető, hogy nem volt túl nagy hangzavar a buszon. Hely viszont volt elég, így kényelmesen el tudtam foglalni két ülést is.

Néhány rövid szünet után Augsburgban álltunk meg hosszabb időre, hogy megnézzük a Fuggereit. Ez Európa első, 1521-ben létesített szociális lakótelepe, ahol a rosszabb helyzetben lévő, de dolgozni tudó és akaró augsburgiak kaptak olcsón lakást. Itt:

Azért Franz Mozart biztosan nem gondolta, hogy egyszer emléktáblát kap itt. Bár ezt inkább az unokájának köszönheti...

Na de mi kellett ahhoz, hogy valaki itt lakhasson mindössze évi egy rajnai guldenért (ma ez 88 cent, és igen, ma is ennyi az éves lakbér)? Katolikusnak kellett lennie, augsburgi lakosnak kellett lennie és meg kellett fogadnia, hogy naponta 3 imát elmond a Fuggerek lelki üdvéért.

A középkor után egy kis időutazást tettünk a második világháború korába is, mert megnéztük az akkor kialakított bunkert. Ott nem fényképeztem, csak 12 évvel ezelőtt. Majd egyszer meg keresem azokat a képeket.

Hát ennyi volt mára. A városnézés után elbuszoztunk Blaubeurenbe, ahol elfogyasztottuk remek sajtos tésztánkat. Én borsós répát is ettem hozzá a gyümölcsös joghurt előtt. Most már csak meg kell várni, amíg a diákok is elálmosodnak. :-)

Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer meg lett ígérve a gyerekeknek, hogy ha nagyok lesznek és már sokat tudnak biciklizni, elmegyünk családilag Hollandiába. Biciklizni. Itt vagyunk hát: a gyerekek megnőttek, és még mi sem mentünk össze.

Vasárnap nagyon hajnalban kezdődött a kaland, amikor is fél 3-kor kellett felkelni. Mivel be volt dugulva az orrom, csak fél 2-kor aludtam el... Különösebb bonyodalmak nélkül jutottunk el a repülőtérre, a táskák átvizsgálásánál sem okoztunk fennakadást. A repülőn egy kicsit szétszórva ültünk, mivel nem állt szándékunkban egy csomó pénzt kifizetni a helyjegyekért. Én két szélesvállú úriember mellé kerültem, de cserébe nagyon nagy lábterem volt az első sor közepén. Aztán megszántam a baloldali fiatalembert, és cseréltem a barátnőjével. Így legalább tanúja lehettem annak, hogy egy szegény ember rosszul lett és kiadta a reggelijét. Ekkor már örültem, hogy elfelejtettem orrcseppel segíteni az orrdugulásomon.

Elég hamar Eindhovenben találtuk magunkat, ahol leginkább a vasútállomással és a vonatozáshoz szükséges csiprendszerrel ismerkedtünk meg. Csak kártyabirtokosok használhatják a vasutat, amire mindig fel kell tölteni legalább 20 eurónyi összeget. A kiinduló állomáson becsippantja az ember, aztán utazgat, amennyit akar, majd a végállomáson kicsippantja, és meg is tudja rögtön, mennyi pénze maradt a kártyán. Gondoltuk is, milyen jó, nem kellenek kalauzok. Erre ma találkoztunk eggyel.

Utrechtbe az Amszterdam felé menő vonattal lehet eljutni. Amit kinéztünk, az éppen nem ment. A következő meglehetősen zsúfolt volt, úgyhogy kihagytuk. A harmadik vonat is zsúfolt volt, de oda azért felszálltunk, és sikerült is mindenki ülőhelyhez jutnia. 50 perccel később már le is szálltunk az utrechti nagyállomáson. Először a szállásra mentünk el, ahol leraktuk a nagyobb csomagokat, majd elkezdtünk barangolni a környéken. Utrecht majdnem mindennel szolgál, amit a látogató elvárhat Hollandiától: vannak csatornák, csatornaparti házikók, kanyargós középkori utcák, templomok, sörözők, biciklik. Voltaképp állatok is voltak, mert Utrecht belvárosa gyakorlatilag egy monumentális étterem, változatos ételillattal. Azért az első látvány nem pont az volt, amire számítottam:

De utána mindenki megnyugodhatott persze.

Amint látszik, van alsórakpart és felsőrakpart is. Jó sok lépcsővel - biztosan így akarják a hollandok kompenzálni a nagy laposságot.

 Az első célpont a Jacobskerk volt. Csak be akartunk nézni, de végül hosszasan elidőztünk, köszönhetően egy óraműnek és egy rendkívül barátságos hölgynek, aki még azt is ellenőrizte, hogy mindent láttunk-e. Vissza is terelgetett minket egy általunk csak futólag megtekintett részre, ahol elmondta, hogy a templomnak ebben a részében egy remetenő (női remete? nőremete?) élt nagyon sokáig egy pici cellában (ezt egyáltalán nem vettük észre). Azért valamelyest tartotta a kapcsolatot a külvilággal, mert az utcára nyíló ablakon keresztül lelki segítséget adott az erre rászorulóknak.

Nekem nagyon tetszett a harangjáték, amely sajnos már nem működik, de magát a szerkezét - amely a zenedobozokhoz hasonló elven működik - meg lehetett nézni. A különbség csak annyi, hogy a különböző bütykök különböző harangokat szólaltattak meg valamikor.

Végül csak kiléptünk a templomból, de máris felmerült a gondolat, hogy visszamegyünk, mert ekkor éppen zuhogott az eső. De itt is működött az izlandi bölcsesség, miszerint ha nem tetszik az idő, várj öt percet, és máris megváltozik, hamarosan ugyanis kisütött a nap, és nem akadályozott a további barangolásban. Amit igyekeztünk is kihasználni, mert - mint este kiderült - kb. 23 kilométert gyalogoltunk az első napon.

Utrecht egyik legikonikusabb látnivalója a dóm (Domkerk), illetve a hozzátartozó harangtorony, amit a város sok helyéről látni és emiatt kiváló tájékozódási pont. Ezt mi láttuk is, meg nem is, mivel éppen felújítás alatt áll, és az állvány mögül bizony egyáltalán nem sejlik elő a torony valódi szépsége. Nyilvánvaló a következtetés: egyszer majd még vissza kell jönni ide.

A dóm egy keresztutcából is szépen látszik, már amennyi befér belőle egy keresztutcányira.

A templombelső egy része teljesen megfelel az ember elvárásainak, és a katedrális akár a gótikus templomépítészet egy átlagos (bár monumentális) példája is lehetne.

De nem az, mert a templomnak vannak néminemű hiányosságai. Először ott van a közepe, ami nincs ott, mert 1674-ben hatalmas szélvihar pusztított Utrechtben, és két tornádó is kialakult. Az egyik éppen a templom közepén haladt át és teljesen lerombolta azt. Emiatt ma a katedrális kereszthajója és a templomtorony között egy kisebb tér van. A toronyban látható makettképek mutatják a nagy pusztítást.

A romokat kb. 200 év múlva takarították csak el, így született meg a Dóm tér.

De nem ez volt az első pusztítás a templom életében. A reformáció elterjedése nem alakult mindig békésen és a reformáció hívei sem voltak mindig toleránsak a katolikus hívekkel és a katolikus templomokkal. Az utrechti katedrális színes üvegablakait eltávolították, a freskókat lefestették, de volt olyan szobor is, amit eléggé barbár módon tettek tönkre.

A toronyba fel is lehet menni - óránként indulnak vezetett túrák. A rengeteg lépcső megmászása közben vannak kisebb pihenők is, a torony különböző szintjein lévő termek. Láttunk 14 harangot is (7 db 1506-ból származik), amelyeket jó darabig negyedóránként szólaltattak meg, de hétközben most már csak óránként lehet része ebben az Utrechtbe látogatóknak, mert a felújítást végző munkások nagy eséllyel megőrülnének. A torony felső felében már csak egy megálló volt, ahol meg lehetett pihenni, lehetett gyönyörködni a kilátásban, és a szűk csigalépcsőtől már tériszonyt kapó személyek (én) vissza is fordulhatnak. 

Mit láttunk még ebben a két napban Utrechtben? Puccos és kevésbé puccos csatornákat, egy random szélmalmot (ami hentesüzlet volt) és persze rengeteg embert. Érdekes egyébként, hogy délután a nagy tömeg egyszer csak eltűnt. Biztos volt egy váltás, és este már a fiatalok vették birtokba az utcákat.

Ez volt az utolsó nap. Legalábbis ezen az úton. Remélem, valamikor még visszatérhetek ide. Mondjuk az északi fény kedvéért, amihez remek kedvcsináló volt a mai látogatásunk a Perlanban. Addig azonban még sok gyalogolnivalónk volt. Először is kiköltöztünk az apartmanból, könnyes búcsút véve a mini ólomvikingektől és a bejáratnál sorakozó kukáktól. Utána elráncigáltunk a bőröndöket a szállodába, ahol más csoportok kurzusai és a szervezők főhadiszállása volt. Itt nagyon kedvesen befogadták a bőröndöket és még csak fizetni sem kellett értük. Ezután elgyalogoltunk a Perlanba, ahol mindenféle videók és bemutatók vártak ránk. Megnéztünk egy vulkános, egy kőzetlemezes videót, gyönyörködtünk az északi fényben és besétáltunk egy jégfolyosóba, ami -10 celsius fokos volt. Nem volt rossz az egész, de inkább ezzel kellett volna kezdeni az egész reykjavíki látogatást, nem a végére hagyni.

A Perlanból visszagyalogoltunk a városba. Vettünk egy tekercs folpackot, hogy rögzítsük Natasa gyengélkedő bőröndjét, aztán mentünk is a csomagokért. Aztán elindultunk a buszpályaudvar felé, ami meglepően messze volt. De legalább útközben megnéztük még egyszer a tavat és a partján álló szobrot (Az ismeretlen bürokrata).

A buszon még készítettem pár képet, a ragyogó időben jól látszott a nem is olyan messze működő vulkán, a Reykjanes-félszigeten köpködő Litli-Hrútur. A figyelmes szemlélő még egy kis lávát is láthat a képen.

Ezzel búcsúztunk Izlandtól. A szigetet még egy kicsit láthattuk a repülőgépről, de aztán nagyon gyorsan eltűntünk a felhők között, magunk mögött hagyva a vízeséseket, alvó és működő vulkánokat, termálvizeket, trollokat és elfeket.

Már csak egy meglepetés várt ránk a 4,5 órás repülőúton: egyszer csak elkezdett sötétedni és hamarosan felbukkant alattunk a Hold, hogy aztán egyre fényesebb ragyogással kísérje végig utunkat.

Ezen a szép pénteki nyári napon szinte meleg volt Izlandon. Mondjuk szerintem itt valahogy máshogy mérik a fokokat, mert a 13-14 Celsius fok nekem sokkal többnek tűnik, és rendszerint melegem van. Főleg az apartmanban, de ott szerintem valami huncut melegvizes cső tekereghet alant, ami jó melegen tartja például a bőröndömet is. Ez azért nagyon fontos, lássuk be.

Délelőttre egy külsős programunk volt: az izlandi Parlament épületébe látogattunk el. Amikor a térképen keresgéltem, hova is kell menni, megdöbbenve láttam, hogy már többször is elmentünk mellette, sőt le is fényképeztem, csak éppen az nem tűnt fel, hogy ez egy ilyen fontos épület: nem állnak előtte se dísz- se dísztelen rendőrök, se katonák. Csak simán ott van az épület. Egy kedves fiatal hölgy fogadott minket, aki büszkén megjegyezte, hogy ő is tanár, ezért különösen örül ennyi tanárnak. Érdekes, hogy a tengerészeti múzeumban is ugyanezt mondta a nekünk kávénak tűnő folyadékot hozó hölgy...

Mielőtt beléptünk volna az épületbe, idegenvezetőnk, Helga mesélt egy kicsit az intézmény és az épület történetéről. Az izlandiak nagyon büszkék arra, hogy övék a legrégebbi modern demokrácia (az első parlamenti ülést 930-ban tartották), és nagyon vigyáznak is rá. A parlamentben eredetileg természetesen csak férfiak kaptak helyet, de most már igen magas a női képviselők aránya is.

A képen nem sok minden látszik, de talán kivehető, hogy 1881-ben épült. Bazaltból. Az emeleti ablaksor négy szélső ablaka fölött fomborművek láthatók, amelyek Izland 4 védelmezőjét ábrázoljákk. Az izlandiak úgy gondolják, hogy olyan hatékonyak voltak ezek a lények, hogy a viking hajósok azért helyeztek ijesztő figurákat a hajóorra, hogy elijesszék őket, és el tudják foglalni a földjüket.

Az épület mellett egy hölgy szobra látható. Ő Ingibjörg H. Bjarnason, aki 1922-ben első nőként lett Izlandon parlamenti képviselő. Szoknyája még most is lobog a szélben, és fordított piramis alakú talapzatán arra vár, hogy mások is mellé álljanak.

Ingibjörg pont rálát a parlament épületével szemben méltóságteljesen álldogáló Jon Sigurdsson szobrára. Jon Sigurdsson az izlandi függetlenségi mozgalom első nagy alakja volt, születésnapja ma nemzeti ünnep. 

[Itt majd egy kép is lesz majd, ha megtalálom.]

A Parlament nagyon kedves belülről is. Nem túl nagy, de pont elég a 63 képviselőnek és az őket segítő alkalmazottaknak. Bár az utóbbiak egy része a szomszédos épületekben kapott helyet. Jöjjön most néhány kép különösebb kommentár nélkül.

Volt még egy dolog, ami nagyon tetszett: a képviselők nem frakciókban és nem a pártok szerint ülnek az ülésteremben. Az ülésszak elején mindenki húz egy számot, és egy évig az lesz az ő helye.

Hamar vége lett a látogatásnak, nagyon jól éreztük magunkat. A Parlament kommunikációs szakemberei is örvendtek, ami abból látszik, hogy ilyen szépeket írtak rólunk: Hópur kennara á vegum Erasmus plus komu í heimsókn í morgun og tók Helga Einarsdóttir fræðslustjóri á móti þeim. Hópurinn fékk leiðsögn um Alþingishúsið og kynningu á þeirri fræðslustarfsemi sem í boði er fyrir öll skólastig. Við þökkum þeim kærlega fyrir komuna.

A parlamenti program után visszabattyogtunk a tengerészeti múzeumba, ahol egy kis történelemóra várt ránk. A maradék időben pedig óratervet készítettünk arra, hogyan lehet a nemzeti örökséget az oktatásban felhasználni. A feladat az volt, hogy készítsünk egy projekttervet, amely lehetőleg kapcsolódik a szűkebb lakóhelyhez is, és lehetőséget ad különböző területek - történelem, építészet, zene, gasztronómia - szintézisére. Mi ezt alkottuk Katival.

Miután mindenki bemutatta a tervét, megkaptuk a tanúsítványt, aztán volt még egy fél napunk, mielőtt elindultunk volna az utolsóelőtti programra. Ezt a pár órát főleg sétálással töltöttük: ismét végigmentünk Reykjavík szivárványos utcáján, majdnem megkóstoltuk a híres izlandi hotdogot (helyette pulled bárányhússal készült változatot ettünk, ami kicsi, de ízletes volt), nézegettük az utcai művészet néhány megnyilvánulását.

Az esti program a Kék Lagúna volt, ahol kb. két órán át áztunk a magas szilikontartalmú és gyanúsan opálos kék termálvízben. A jegyhez járt egy arcmaszk és egy ital is, de nagyon kulturált módon mind a nyolc zuhanyzófülkében volt tusfürdő, sampon és hajkondicionáló. Nagyon jót pihentünk itt, jó volt az egész hetes sűrű program után egy kicsit semmit sem csinálni. A képen a lagúnából kivezetett víz látható, ennél egy fokkal több ember volt a fürdőben.

Már háromnegyed tíz volt, mire elindultunk visszafelé, és végre naplementét is láttunk. Legalábbis a kezdetét... Ezt a szép képet Betti, a nagyon kedves aquincumi kolleganő készítette.

Ez egy csütörtök volt. Ennek mindössze annyi jelentősége van, hogy már itthon próbálom befejezni az élménybeszámolót, és kezdek belezavarodni az eseményekbe.

A délelőtt azért mély nyomokat hagyott. Ezúttal nem mentünk ki a városba, hanem a tengerészeti múzeumban maradtunk - hiszen még néhány kollégának be kellett számolnia az iskolájáról. Én eléggé pánikba estem, mert az iskolai e-mail címemről töltöttem fel a prezentációt, amit rajtam kívül csak Kati látott, de ezzel nem voltunk kisegítve. Végül némi improvizatív jelleggel ugyan, de bemutattuk a többieknek Dunakeszit és a Radnótit. Legalább felébredtek...

A másik fontos esemény az izlandi brunch (reggeli-ebéd) volt, amelyre María alaposan felkészült: hozott háromféle lazacot (egész jó volt), epret (isteni volt), fahéjas csigát (nem volt rossz, de a lányom azért jobbat süt), fermentált cápát (ez egyenesen undorító volt) és négy féle kenyeret (ezek is nagyon finomak voltak vajjal). Eszegettünk, beszélgettünk, iszogattuk a kávét. A képeket nem én csináltam, és nem is tudom, ki volt.

Délután ismét egy körutazáson vettünk részt - három busszal indultunk el az Aranykörre (az angol elnevezés - Golden Circle - azért jobban hangzik). Több dolognak is örvendtem. Például végre rájöttem, hogyan lehet értelmezhető képet készíteni mozgó buszból.

Íme a bizonyíték:

A cél a Þingvellir Nemzeti Park volt, amely úgy is lenyűgöző volt, hogy csak néhány dolgot láttunk. az észak-atlanti törésvonal egy részét. Keddről ismert idegenvezetőnk mondta, hogy évente két centimétert távolodik egymástól a két lemez. Ezen úgy elgondolkodtam, hogy elfelejtettem fényképezni, pedig nagyon látványos volt. Szerencsére nem sokkal később megálltunk az Almannagjá nevű szurdoknál, ami szintén a törésvonalhoz tartozik. A kilátás minden irányban nagyon szép vagy érdekes volt, így hamar eltelt a nézelődésre kijelölt idő.

Aztán mentünk tovább, én meg gyönyörködtem és vidáman fényképezgettem.

Hamarosan ismét egy megálló jött, ahol szűk egy órát kaptunk nézelődésre. Először a nem is olyan távolban fehérlő gleccsert nézegettük.

Teleobjektívvel még közelebb volt.

Azért éreztük, hogy nem csak ezért álltunk meg, úgyhogy már mentünk is a tömeg után. Alább látható a Gullfoss. Elképesztő volt. Viszont nem sikerültek igazán jól a képek, úgyhogy kénytelen leszek visszamenni. ;-)

 Kicsit nehezen tudtunk elszakadni a vízeséstől, így a buszhoz vezető utat (és lépcsőket) futólépésben tettük meg. De mindenki igyekezett visszaérni, hiszen tudtuk, hogy még egy látnivaló van: a gejzírmező. Ott is futnunk kellett a végén...

A kis gejzír - igen találó nevet kapott.

És a nagy testvér, a Strokkur:

Itt pedig jön egy videó az igazán érdeklődőknek.

 Nagyon szép volt ez a nap, még most itthon is hallani vélem a lezúduló vagy éppen feltörő víz robaját. Meg az elmaradhatatlan záptojásszagot, ami a melegvízzel együtt jár.

A naplementét ez alkalommal sem vártuk meg, könnyed éjféli vacsora után nyugovóra tértünk.

Ez a nap ismét eseménydús volt. A reggel ismét a buszon találta a Culture and Heritage csoportot. A szervezők két látogatást szerveztek erre a napra, mi pedig még befizettünk erre-arra.

A tegnapról már ismert úton indultunk el dél felé, de ezúttal lekanyarodtunk a vidáman pöfékelő tájak felé. A gőzoszlopok persze nem gejzírek voltak (az egy másik program lesz), hanem a geotermikus hőerőmű "melléktermékei".

Izland legnagyobb geotermikus erőműve a nyolcadik legnagyobb ilyen létesítmény a világon, Hellisheiðiben található. A működő erőmű egyik épületében múzeumot alakítottak ki, ahol meg lehet ismerkedni a 2006 óta működő erőmű történetével és működésével. Nem az itteni idegenvezetőnk volt az első, aki büszkén közölte, hogy Izland energiaellátásának 20%-át fedezi a geotermikus energia. (A többi 80%-ot a vízenergia adja, de erről most nem volt szó.) A fosszilis tüzelőanyagok kiiktatásával sokat javult az izlandi levegő minősége, csökkent a környezetszennyezés.

Ha valaki esetleg ennél nagyon érdeklődést tanúsít a hőerőmű működése iránt, böngéssze bátran az alábbi 3 perces videót.

Senkit nem lepett meg az a tény, hogy Izland bővelkedik geotermikus energiában: vannak alacsony és magas hőmérsékletű mezők. Az utóbbiak az aktív vulkánok közelében vannak, az előbbiek pedig természetesen messzebb. A  erőmű által termelt áram működteti a reykjavíki alumíniumgyárakat, de a forró gőzt az itteni felmelegítésére is felhasználják: 83 Celsius fokos vizet szigetelt csőrendszerek segítségével juttatják el a fővárosba. Ennek egyik mellékhatása az, hogy a gyakran az utak alatt húzódó csövek télen szépen felolvasztják az utakra hulló havat és jeget, ezért nem kell bajlódni a hóeltakarítással sem.

 A cső egy darabkáját mi is megtekinthettük, így néz ki:

A másik látogatás helyszíne egy "turf farm" volt, leánykori nevén Íslenski bærinn. A néhány épületből álló farm Selfoss közelében található, és a látogatás közben remekül el lehet képzelni, hogy milyen lehetett az élet Izlandon mondjuk 100 évvel ezelőtt, amikor az emberek többsége még ilyen házakban lakott. Nem hinném, hogy a lakóknak túlzottan melegük volt, mert kályha nem nagyon volt - az idegenvezető mondta, hogy akkor volt meleg, ha sokan voltak benn és belehelték. Amelyik szobában mégis fűtöttek, azt alapvetően tőzeggel tették.

A kiállítási tér elég kaotikus volt, de kaptunk kávét és gyógyteát. Az utóbbi nagyon finom volt, később azt is megmutatták, melyik növényt használták fel hozzá, és noszogattak, hogy vigyünk magunkkal belőle.

A helyi életmód azért nem nagyon különbözik mondjuk a hagyományos magyar paraszti életmódtól, de ez a ház azért a régi magyar parasztházaknál sokkal jobb felszereltségűnek és tágasabbnak tűnt. A helyiek állattenyésztéssel (főleg bárány) foglalkoztak, de földművelésre alkalmas területek is vannak errefelé.

A házakat alapvetően kőből és fából építették, e köré került szigetelés gyanánt a tőzeg. Néha a ház egy részét még földdel is befedték, ezért néha elég nehéz észrevenni. Az alábbi képen egy raktárhelyiség látható.

Ezen a képen a szemfüles szemlélő egy házat vehet észre.

Ezen pedig engem.

Ennyi volt a közös program erre a napra. Egy kis beszélgetés után buszra szálltunk és már mentünk is vissza Reykjavíkba.

Délután néhányan lávatúrára mentek (de nem a kitörésben lévő vulkánhoz), de mi erre nem neveztünk be. Inkább a kikötő környékén bóklásztunk és bementünk az ott található kiállításokra, bemutatókra.

A bálnamúzeummal kezdtük, ahol életnagyságú delfinek és bálnák fogadtak minket nagyon kedvesen.

A jegyeket a hétfői bálnaleshez kaptuk ingyen, így semmiképpen nem akartuk kihagyni ezt a bálnamúzeumot. Egyébként nagyon érdekes volt, több videót is meg lehetett nézni különböző sarkokban. Ha meg valaki a bálnák dalára szeretne aludni, javaslom a következő lejátszási listát. (Mondjuk az is lehet, hogy delfinaltató-dalok vannak itt, nem ellenőriztem.)

Még egy utolsó kép "ott a farka" jeligére.

Amikor jól kiszórakoztuk magunkat, átmentünk a Flyover Iceland épületébe, ahol egy szimuláció keretében utaztuk be Izland légterét. Nekem nagyon tetszett. Kép nincs.

A következő - és erre a napra az utolsó - állomás a lávashow volt. Igazi lávát láthattunk, amelyet a Black Sand Beach-ről hoztak (persze már rég tudnom kéne az izlandi nevét is...), majd 1300 fokra felhevítve lávává alakítottak. Ezt a lávát aztán végigcsorgatták előttünk némi magyarázattal körítve. Nagyon érdekes volt látni, hogyan lassul le a lávafolyam és hogyan válik valami obszidiánféleséggé. A bemutatót tartó fiatal hölgy időnként megmérte a megkövülő láva hőmérsékletét, és mindenféle dolgokat dobott bele. Na jó, csak kettőt: egy nagy darab jeget és egy papírdarabot. Az előbbi hatására buborékok keletkeztek, amelyek aztán megkövültek, az utóbbi nemes egyszerűség lángra lobbant és elégett. A végén még ott maradtunk egy darabig - kitartó érdeklődésünk jutalma egy-egy lávaszál volt.

Hát ennyi volt erre a napra. Visszasétáltunk a szállásra, Kati vacsorát főzött, aztán a verőfényes izlandi estén megpróbáltunk aludni. Nem volt nehéz.