Ez egy csütörtök volt. Ennek mindössze annyi jelentősége van, hogy már itthon próbálom befejezni az élménybeszámolót, és kezdek belezavarodni az eseményekbe.
A délelőtt azért mély nyomokat hagyott. Ezúttal nem mentünk ki a városba, hanem a tengerészeti múzeumban maradtunk - hiszen még néhány kollégának be kellett számolnia az iskolájáról. Én eléggé pánikba estem, mert az iskolai e-mail címemről töltöttem fel a prezentációt, amit rajtam kívül csak Kati látott, de ezzel nem voltunk kisegítve. Végül némi improvizatív jelleggel ugyan, de bemutattuk a többieknek Dunakeszit és a Radnótit. Legalább felébredtek...
A másik fontos esemény az izlandi brunch (reggeli-ebéd) volt, amelyre María alaposan felkészült: hozott háromféle lazacot (egész jó volt), epret (isteni volt), fahéjas csigát (nem volt rossz, de a lányom azért jobbat süt), fermentált cápát (ez egyenesen undorító volt) és négy féle kenyeret (ezek is nagyon finomak voltak vajjal). Eszegettünk, beszélgettünk, iszogattuk a kávét. A képeket nem én csináltam, és nem is tudom, ki volt.
Délután ismét egy körutazáson vettünk részt - három busszal indultunk el az Aranykörre (az angol elnevezés - Golden Circle - azért jobban hangzik). Több dolognak is örvendtem. Például végre rájöttem, hogyan lehet értelmezhető képet készíteni mozgó buszból.
Íme a bizonyíték:
A cél a Þingvellir Nemzeti Park volt, amely úgy is lenyűgöző volt, hogy csak néhány dolgot láttunk. az észak-atlanti törésvonal egy részét. Keddről ismert idegenvezetőnk mondta, hogy évente két centimétert távolodik egymástól a két lemez. Ezen úgy elgondolkodtam, hogy elfelejtettem fényképezni, pedig nagyon látványos volt. Szerencsére nem sokkal később megálltunk az Almannagjá nevű szurdoknál, ami szintén a törésvonalhoz tartozik. A kilátás minden irányban nagyon szép vagy érdekes volt, így hamar eltelt a nézelődésre kijelölt idő.
Aztán mentünk tovább, én meg gyönyörködtem és vidáman fényképezgettem.
Hamarosan ismét egy megálló jött, ahol szűk egy órát kaptunk nézelődésre. Először a nem is olyan távolban fehérlő gleccsert nézegettük.
Teleobjektívvel még közelebb volt.
Azért éreztük, hogy nem csak ezért álltunk meg, úgyhogy már mentünk is a tömeg után. Alább látható a Gullfoss. Elképesztő volt. Viszont nem sikerültek igazán jól a képek, úgyhogy kénytelen leszek visszamenni. ;-)
Kicsit nehezen tudtunk elszakadni a vízeséstől, így a buszhoz vezető utat (és lépcsőket) futólépésben tettük meg. De mindenki igyekezett visszaérni, hiszen tudtuk, hogy még egy látnivaló van: a gejzírmező. Ott is futnunk kellett a végén...
A kis gejzír - igen találó nevet kapott.
És a nagy testvér, a Strokkur:
Itt pedig jön egy videó az igazán érdeklődőknek.
Nagyon szép volt ez a nap, még most itthon is hallani vélem a lezúduló vagy éppen feltörő víz robaját. Meg az elmaradhatatlan záptojásszagot, ami a melegvízzel együtt jár.
A naplementét ez alkalommal sem vártuk meg, könnyed éjféli vacsora után nyugovóra tértünk.
