Azt hiszem a lundáknál hagytam abba. A társaság nagy nehezen megvált a tényleg nagyon jópofa madaraktól, aztán folytattuk utunkat. A következő állomás a Sólheimajökull volt. Ez egy gleccser, amit volt szerencsénk zuhogó esőben megtekinteni. Láttuk a gleccser végét és a belőle eredő gleccserpatakot is. Tényleg lenyűgöző látvány volt, de azért elkeserítő volt hallani, hogy már tavalyhoz képest is jó pár méterrel rövidebb lett.

Szerencsére minden vízálló volt rajtam, csak a szemüvegem és a fényképezőgép lencséje nem örvendett az esőnek. Azért ezt az egy képet csak sikerült elkészítenem. Középen látható a gleccser.

Ezúttal nem kellett nagyon ösztökélni az embereket arra, hogy visszaszálljanak a buszra, úgyhogy vagy 40 perccel később már indultunk is a következő csodához, a Skógafoss nevű vízeséshez. Itt nemcsak a víz esett, hanem az eső is, de néha elállt. Amit nem nagyon lehetett észrevenni, mert a 60 méter magas vízesés is eléggé fröcskölt. Sajnos a hangját nem tudom mellékelni, és tulajdonképpen nem is lehet vízesést jól fotózni, de azért itt van egy-két tétova kísérlet.

Miután kigyönyörködtük magunkat, átmentünk egy másik vízeséshez. Ez volt a Seljalandsfoss, ami azért különösen érdekes, mert be lehet menni a vízfüggöny mögé. Én féltem egy kicsit, mert nagyon csúszósnak tűnt, de Kati megmentett. És még fényképeket is készített. De azért egyelőre az én képeimet rakom ide.

  Ez volt a déli körút utolsó állomása. Kicsit ázottan, de nagyon boldogan szálltunk vissza a buszra, ami megállt egy olcsó boltnál. Ki is használtuk a lehetőséget. Visszafelé még csodálhattuk a nagyon furcsa vulkáni tájat a repedezett lávamezőkkel, kietlen hegyekkel.