Eljött az utolsó nap is. Ez szomorú. Főleg így, hogy már haza is értünk. Ami viszont nem szomorú.

De mit is láttunk az utolsó napon? Csomagjainkkal felszerelkezve végigbaktattunk Athén belvárosán, majd a Szintagma téren megszabadultunk a nagyobb táskáktól egy poggyászmegőrzőnél. Így még vidámabban baktattunk tovább, egészen a Nemzeti Régészeti Múzeumig. Nem volt különösebben szép az útnak ez a része - nagy volt a forgalom, és a messziről ragyogó fehér emeletes házak bizony közelről inkább szürkék voltak. Legfeljebb az volt érdekes, hogy néha kipenderült egy-egy rendőr egy-egy csomópont közepébe, majd az egyébként működő jelzőlámpákkal mit sem törődve rendkívül hangos sípolással irányította a forgalmat. 

A múzeumban megvettük szokásos téli jegyeinket (gyermeknek ingyen, két felnőttnek félárú), és már be is tessékeltek egy terembe, ahol az első műtárgy, amit megláttunk, Agamemnón maszkja volt. A másolatát már láttuk Mükénében, de ez itt az a példány volt, amit Schliemann ásott ki.

Mondjuk, ha megnézzük a következő maszkot, azért megérthetjük Schliemannt, miért inkább ezt választotta ki Agamemnón maszkjának...

Ebben a mükénéi teremben és a többiben is szebbnél szebb műtárgyakat láttunk. Némelyik lélegzetelállító, némelyik megható, némelyik vicces volt. Néhányat ide is teszek közülük.

Közben ebédeltünk is egyet a büfében, ahol nemsokára elkezdtek pakolászni. Már ekkor gyanakodhattunk volna, de nem tettük. Így nagyon váratlanul ért minket, amikor fél négy előtt néhány perccel elkezdték becsukni a kiállítótermek ajtajait. Egyszer csak kint találtuk magunkat a múzeum előtt, mert tél lévén hamar bezárt. "Pedig még csak most kezdtünk belejönni!" - panaszolta a gyermek, majd arra jutott, hogy kénytelenek leszünk visszatérni jövőre is.

Az előző nap már írtam az athéni cicákról. Mivel a legpesszimistább (egyesek szerint legoptimistább) becslések szerint is 30 körül volt a napi macskaészlelések száma, ma számolni kezdtük őket. Biztosan megérezték, mert csak 13 bújt elő közülük. Találtunk két festett macskát is, de ők nem számítanak. Mindenesetre ezen a téren biztosan nem volt egy sem...

Vagy mégis?

Athéni tartózkodásunk utolsó programpontja a Lükabéttosz-hegy meglátogatása volt. Van ott egy felvonó (sikló), és úgy gondoltuk, hogy jól lesz egy pihentető programnak a sok gyaloglás után. Ezek az elképzelések később légből kapottnak bizonyultak: körülbelül a hegy feléig gyalog mentünk meredeken emelkedő utakon, lépcsősorokon. Aztán valóban siklóztunk egyet, hogy aztán kikössünk Athén legmagasabb pontján. A kilátás nagyon szép volt, bár pont szembe sütött a Nap, így az Akropolisz nem érvényesült annyira. A nagy huzatban már nem vártuk meg a naplementét, főleg, mert kezdett befelhősödni az ég.

Visszafelé találtunk egy szimpatikus lépcsősort, ahonnan még vethettünk egy utolsó pillantást a már kivilágított Akropoliszra. 

Ezzel a képpel búcsúztunk, hiszen indulnunk kellett a repülőtérre. Már a buszon ülve kaptunk egy megnyugtató SMS-t, miszerint a régiónkban hamarosan vihar és ítéletidő várható, és inkább ne menjünk sehova. Nem fogadtunk szót.