Ez egy nagyon tartalmas nap lett, amikor az erős régész vénával rendelkező fiúgyermek és anyukája vidáman lubickolt a görög történelem tengerében.

Reggel időben megérkeztünk a tegnap tesztelt utazási iroda irodájánál, ahol ezúttal egy Agatha nevű hölgy várt minket, hogy vezetőnk legyen az egész napos úton. Már az Athénból kivezető út is tartogatott meglepetéseket, mert megnéztük a buszból mindazt, amit még feltétlenül szeretnénk megnézni. A városból nem lehetett könnyen kiszabadulni, de így legalább volt időnk minden épületet alaposan megvizsgálni. Ezekről most nem írok. Viszont elmesélem, melyik épületet nem láttuk, csak Agatha jelezte, hogy körülbelül 500 méterre van tőlünk. Ez bizony Platón Akadémiája volt. Nem is tudtam, hogy a szó egy attikai hős nevéből ered, akiről a platóni Akadémiának is helyet adó ligetet nevezték el. Nem sokkal később egy csodaszép régi bizánci kolostor mellett araszoltunk el, ami annyira különleges, hogy felkerült az UNESCO Világörökség listájára. Egyszer még ezt is biztosan meg fogom nézni.

A híres pireuszi kikötőt ezúttal a másik oldalról kerültük ki, de kiválóan látszódott Szalamisz szigete és a tengerszoros, ahol olyan nagy bajba kerültek a perzsa hajók. A hajnali (kilenc órai) ködben igazán misztikus volt a látvány, de egészségtelenül felgyorsult buszunkról elég nehéz volt fényképezni.

Közben átmentünk az egykori Eleuszisz városán is (ma Elefszina), ami egykor még Athénnál is nagyobb befolyással rendelkezett. Az ókori görög városból nem sok maradt, úgyhogy vezetőnk inkább a görög gazdaságról beszélt - balra a tengerparton hamarosan olajfinomítók sorakoztak (3 db), jobbra pedig rengeteg olajfa.

Az első megállónk a Korinthoszi-csatorna volt. Itt nézelődtünk egy darabig, vettünk híres korinthoszi mazsolát és két képeslapot. (Akkor még nem is sejtettük Anyukámmal, hogy ez lesz az egész napi zsákmány.) A csatorna inkább mély mint széles, cserébe 6 km hosszú. A 1893-ban fejezték be, és fentről olyan kicsinek tűnik, hogy nehéz elképzelni, ahogy hajók úsznak át rajta - ezek egyébként kb. 400 kilométernyi utat spórolnak meg. Az ókorban sem feltétlenül kerülték meg az egész félszigetet, hanem az egyik oldalon kipakolták az árut, a diolkosz nevezetű úton kötelek segítségével átvonszolták (ha a hajó nem volt túl nagy, akkor azt is), majd a másik oldalon vagy hajóstul a vízbe eresztették, vagy csak bepakoltak egy ott várakozó hajóba. A mai csatorna egyébként a magyar Türr István (és Gerster Béla) tervei alapján épült, bár ez most így nem hangzott el.

A rövid pihenő során kiderült az is, hogy a görögök is tudnak finom kávét készíteni. Ezután visszaszálltunk a buszra, és elindultunk Mükéné felé. Közben elhaladtunk a régi Korinthosz mellett - ebből csak az akropoliszt láttuk ezúttal. Később Nemea vidékén buszoztunk keresztül - itt az olajfák mellett sok szőlőt is láthattunk, amiből a híres nemeai bor készült. Már fentük a fogunkat egy újabb mitológiai történetre is Herkulesről és ellenfeléről, a nemeai oroszlánról, de ehelyett megtudtuk, hogyan kell olajfákat szüretelni. Ha bárkinek ilyen ingerenciái lennének, jó ha tudja, nem szabad olyan gépet venni, ami a fa törzsét rázogatja. Egyébként később az is kiderült, hogy a Peloponnészoszon mostanában kezdik szüretelni az olajbogyót.

Ez itt már Mükéné. A kép nem igazán jó, mert nem adja vissza azt az élményt, amikor az ember meglátja az ókori kultúra egyik bölcsőjét. Kik éltek itt? Perszeusz, Átreusz, Agamemnón. Az utóbbi palotája emelkedett a domb tetején. Számos sírt tártak itt fel - az ásatásokat Schliemann kezdte el - és ezekben a sírokból elképesztő mennyiségű műtárgy került elő. Némelyiknek itt csak a másolatát láthatjuk, de azért így is megrendített az Agamemnón-maszk látványa. De előtte csak el kellett addig jutni - és ugye hol megy át az ember? A küklopikus falakat áttörő oroszlános kapun. Azért ezen meghatódtam.

Ilyen a kilátás a palota falai közül. Vajon ezt látta Agamemnón is?

Jöjjön néhány sírmelléklet a teljesség igénye nélkül:

A régészeti terület megtekintése után még megálltunk Átreusz kincsesházánál is. Úgy tűnik, kezdek átalakulni képes történelemkönyvvé, de nem bánom.

Ezt a sírdombot (tholoszt) már az ókorban kirabolták, pedig akkor még az egész föld alá volt rejtve. Pausanias (aki az utóbbi napokban a legváratlanabb pillanatokban bukkan elénk) már csak a kifosztott sírhelyet látta. (Azt hiszem, ő lesz az új példaképem, a jelek szerint mindenhol ott volt.)

Elégedetten, de már egy kicsit fáradtan mentünk tovább Nafplióba, ami egy ideig Görögország fővárosa is volt, és gyönyörű. Legalábbis az a két dolog, amit messziről láttunk, mert bizony a rendelkezésre álló egy órában ebédeltünk. Sebaj, majd ide is visszajövök tüzetesebben megnézni a velencei uralom idején 30 év alatt megépített kastélykomplexumot,

a halacskákat,

és a közeli sziget erődjét.

Az utolsó megálló Epidaurosz volt (görögösen csak Epidavrosz), ahol jócskán kiléptem a komfortzónámból az alább látható építményben.

Miután az idegenvezetőnk olvasott egy kis Homéroszt, én magam is odaálltam a kör alakú színpad közepén lévő kör közepére és dalra fakadtam. Olyan hihetetlen akusztikája volt a helynek, hogy a hangom mindenhonnan visszapattant, felerősödött, úgy jött vissza hozzám a "Tavaszi szél vizet áraszt". Mivel a frász jött rám és az összeesés határán álltam, kénytelen voltam kiengedni a hangomat, amit a kövek még jobban felerősítettek. Elképesztő élmény volt, de azért rendszert nem csinálok belőle.

Epidauroszban nem csak színház van, két szentély és egy hatalmas épületegyüttes volt itt. Az egyik szentély Aszklépioszhoz tartozott, és több más épülettel együtt többek között a gyógyulást szolgálta. Mellesleg a színház is, mert a görögök úgy gondolták, hogy a test egészsége mellett a lélek egészsége is fontos, amihez nagyban hozzájárul a zene, a színház, a tánc. Még nagyon sok érdekes dolgot megtudtunk erről a helyről, de kezd nagyon hosszúra nyúlni a beszámolóm, így csak néhány fényképet teszek ide a stadionról és magáról az ásatási területről.