Nem mondom, hogy eluntam az otthonlétet a firenzei tanulós-városnézős-múzeumlátogatós nyaralás után, hiszen csak két éjszakát töltöttem otthon, aztán már el is indultunk a családdal Ausztriába. Hat év után ismét. Ezúttal Muraut választottuk főhadiszállásnak.

Szinte időben elindultunk, és aránylag fájdalommentesen el is értünk ebbe a kisvárosba. Azért amikor megláttam az első hegyeket, egy kicsit meghatódtam - olyan volt egy kicsit, mint hosszú távollét után hazatérni. A szállás elsőre nagyon tetszett, bár már az első estére kiderültek, milyen hiányosságai vannak. Ezeket vagy nagyvonalúan elfelejtettük, vagy kreatívan megoldottuk, így pár nap alatt már tényleg otthon tudtuk érezni magunkat. A kilátás gyönyörű már az ablakból is.

A hálószobából valami hasonló látszik, de a templom szebb, mint a képen. És ha egy kicsit odébbmegyünk és egy kicsit kitekerjük a nyakunkat, egy várrom is felbukkan. Nem ezen a képen.

Az étkezőből viszont remek kilátás nyílik az óvárosra.

Mivel elég hamar ideértünk, délután sétáltunk is egyet Murauban, ami pont olyan, mint amire számítani lehetett: egy nagyon bájos, középkori jellegű kisváros, ami kis ékszerdobozként üldögél a nagy hegyek között. A nagy gép ezúttal - horribile dictu - otthon maradt, ezért csak telefonnal és a kis Sony géppel készítettem képeket. Íme a város!

A helyi hölgyeknek a jelek szerint komoly problémáik vannak: a fenti hölgy félig macska, az alábbinak viszont egy hal készül lenyelni a fejét. (Meg néhány pók is behálózta, de ez valószínűleg nem a művészi kompozíció része.)

Az apartmanunk közelében volt ez a helyes városkapu.

Az óvárosban a kastélytól kicsit alacsonyabban áll a helyi Mátyás-templom, ami belülről is nagyon szép, teli van régi freskók maradványaival.

A helyi állatvilágból a család egyértelmű kedvence az alábbi őr volt, aki morcosan figyelte, nehogy valaki illetéktelen parkoljon oda az autójával.

Ha már az autóknál tartunk, vicces volt, hogy néha nem nagyon lehetett megközelíteni helyeket: egészen váratlanul lezártak egy hidat, vagy hirtelen bősz útépítésbe kezdtek, és kiraktak egy szép kerek behajtani tilos táblát az utcánk elejére. Emiatt jó nagyokat kerülgettünk, de így legalább lehetőségünk nyílt Muraut minden irányból megtekinteni.

Az első teljes napra az volt a terv, hogy felmászunk egy hegyre (ez azért nem volt olyan meglepő ötlet), ahol majd találunk egy tavacskát. A megvalósítás részemről némi vinnyogással vegyített halálfélelem mellett valósult meg, és ezen az érzésen még az út mellett bájosan felsorakozó áfonyabokrocskák sem enyhítettek. Valójában felfelé nem volt olyan rettenetes egészen addig, amíg el nem kezdtem azon gondolkozni, hogyan is fogok innen lejönni.

Na de azért csak felértem valahogy, és a látvány teljes mértékben kárpótolt. Először azt a hegyoldalt mutatom, ami engem először megragadott, és amiben később még bőven volt időm gyönyörködni.

A másik irányban egy másik kedvenc látvány fogadott:

De tulajdonképpen a tó kedvéért jöttünk ide. Íme az 1748 méter magasan fekvő Untere Kaltenbachsee.

Azért Untere, mert van még felette kettő másik, amit én bölcsen elkerültem. Családom egy része elment a középső tóhoz is, én ezalatt családom más részével egy sziklán ülve nézelődtem.

A hegyen kanyargó úton jöttünk mi is a kis Suzukival, hogy aztán ugye felmásszunk erre a pontra, ahonnan már csak azt nem lehetett látni, hova lett a tavacska vize.

Hát igen, vízeséssé vált.

A következő nap még jó idő volt, ezért inkább két rövid vizes programot tervezett a tervező. Először a Günster-vízeséshez mentünk el, ami a karcsú, ám hosszú vízesésekhez tartozik. Egy lépcső vezet fel mellette, ahol a lépcsőfokok időnként átadják a helyüket mindenféle gyökereknek. Aztán az egész egy meredek kapaszkodásban folytatódik, ami után egy jól megérdemelt kanyargós leereszkedés jön - ezúttal már az autóúton. A fényképezőgép gyakorlatilag az első kattintás után lemerült, így csak néhány telefonos kép készült. Ezt valamelyik gyermek lőtte:

A vízesés után egy kevésbé mozgékony víztömeget kerestünk fel: nem messze van egy kis tavacska, amiben fürödni is lehet. Én óvatlanul a gyerekeknek kialakított részen indultam befelé, ami nem volt mély, viszont a kövek nagyon szúrták a talpamat - így nem tűnt fel, mennyire hideg a víz. Amikor feltűnt, akkor meg már késő volt, mert vidáman bent úszkáltam. Barnival elúsztunk a tó végéig, aztán vissza. Közben eleredt az eső is, de senkit sem zavart.

Augusztus 6-ra rossz időt mondtak, ezért nagy tervek nem születtek, csupán a helyi sörfőzdébe akartunk elmenni. Délelőtt némi vásárlás volt, aztán én találkoztam a helsinki kalandból megismert Víttel, aki a családjával egy völggyel odébb nyaralt, és hazafelé tartva ellátogatott Murauba. Míg a többiek otthon ebédeltek, mi sétáltunk a Mura partján, majd kávéztunk a főtéren. Nagyon hamar elröppent az a bő másfél óra, de biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni.

A sörfőzde egyrészt múzeum, másrészt igazi sörfőzde. Nagyon érdekes volt, bár sajnos nem sokat értettem a német nyelvű idegenvezetésből. A helyzeten valamelyest javított a magyar nyelvű prospektus, de szerintem így is nagyon sok információmorzsáról lemaradtam. A bemutató végeztével sörkóstolás is volt a nagyoknak. A harmadik után egészen jó kedvem támadt, úgyhogy a maradék kettőbe már csak belekortyoltam. (A kép a sörfőzdénél készült előző este.)

Este sétáltunk egyet a szomszéd hegyen, találtunk is egy erdei tornapályát, egy tavat és várromot.

A következő napon kényszerűségből lett vizes program, mivel esett az eső. Azért megnéztük, hogy a hegyen is esik-e.

 Kirándulás helyett filmet néztünk és játszottunk. Késő délután azért csak elindultunk, hogy alaposabban is megnézzük a szobából látható templomot, és az alatta emelkedő hegy tegnap felderített látványosságait.Találtunk még egy tanösvényt is, amely a helyi állatvilágot mutatta be. Közben egyre magasabbra jutottunk, így szinte madártávlatból láttunk rá a városkára.

 Megtaláltuk a várromokat is, majd elsétáltunk a templomhoz, ahova természetesen nem lehetett bemenni.

 Mire visszaértünk a városba, egészen sötét lett, fel is kapcsolták a díszfényeket.

A következő napra már jobb időt mondtak, így amikor az eső abbahagyta az esését, ismét elundultunk a Frauenalpe irányába. Autóval elmentünk a Murauer Hüttéig, onnan nagyon kellemes túraúton mentünk egyre feljebb. A kilátás nagyszerűségét némileg elrontotta az a tény, hogy egy nagy felhőrendszer terpeszkedett a hegyekre, de nekem így is nagyon tetszett ez a kirándulás.

 Ezen a ponton jegyezném meg, hogy a tehenek igen inspirálóak tudnak lenni. Főleg ha nagy magasságban, meredek hegyoldalon talál az ember tehénlepényt, joggal tételezheti fel, hogy ha egy tehén felmászott ide, akkor talán neki is sikerülni fog.

 És íme itt a bizonyíték, hogy nem csak a tehenek sikerült:

Augusztus 8-án már ragyogó napfényben folytathattuk a Mura-völgy felfedezését. Ezúttal egy sziklába épített várrom volt a cél. Én is szépen elindultam, aztán rájöttem, hogy nem vagyok hegyikecske, és rám tört a jó öreg tériszony. Úgyhogy kiválasztottam egy stabil fűcsomót, és türelmesen vártam a többieket ezen a ponton:

Szerencsére a visszatérő többiek megnyugtattak, hogy tényleg nagyon szédítő volt az út további része.

Az autóból lefényképeztem a hegyoldalt, a vár csekélyke romjai ott vannak, ahol a barlang látszódik.

Mivel elég hamar visszaértünk, még egyszer visszamentünk a fürdőtóhoz, illetve ha már ott voltunk, sétáltunk is egyet. És ekkor végre sikerült lefényképeznek a ZÖLDet, ami a legjobban lenyűgözött Ausztriában. Nem lehet megunni az itt látható ezerféle zöld színt, de szerintem az alábbi árnyalat volt a legszebb. És a képen majdnem olyan, mint eredetiben volt.

Aztán sajnos elkövetkezett az utolsó nap is, amikor is vonatoztunk, felvonóztunk és gyalogoltunk. Mindeközben gyönyörködtünk a hatalmas csipkés hegyek látványában.

 Én akkor el is köszönök, hamarosan talán ismét útra kelhetek.