Eljött az utolsó igazi firenzei nap is. Reggel majdnem sikerült megint eltévednem, pedig ehhez már igazán nagy tehetség kell. Azért csak sikerült megszereznem csoporttársam férjétől a jegyemet, így hamarosan én is bejutottam az Uffiziba. A kijutás már sokkal lassabb volt, mintegy öt órán keringtem ide-oda. Közben pedig "lapozgattam" ebben az életre kelt művészettörténeti képeskönyvben.

Először tettem egy kört a görög-római szobrok között, és régi ismerősként köszöntöttem Vespasianust, Caligulát, Nérót, Marcus Aureliust. A szobrok között érdemes volt néha kinézni az ablakon is.

A szobrok után jöhettek is a festmények. Itt is bőven voltak régi ismerősök. Mindig megörültem annak, amikor olyan festményhez értem, amiről Petro is beszélt, és boldogan keresgéltem az órákon megtárgyalt részleteket. A legjobban Botticelli tetszett - olyannyira, hogy a végén visszamentünk Eszterrel (akivel egyszer csak összetalálkoztam) még egyszer. Képről nem nagyon érdemes képet készíteni, hiszen vannak sokkal ügyesebbek is, és jó lett volna néhány apró szárnycsapással a festmények magasságába emelkedni, de azért ideteszek néhány suta próbálkozást. (Azért néhány egész jól sikerült, belátom.)

 Ez a részlet a Primavera (Tavasz) c. képből van, és egyáltalán nem adja vissza az eredeti színeket. Ha csak egy képet vihetnék haza, ez lenne.

Léda gyermekeinek fenekén még ott a tojáshéj.

Az alábbi két angyalkát Leonardo da Vinci festette mestere, Verrochio képére. Gondolom, nem titokban.

Ő Giovanni Medici, Cosimo negyedik fia. A felirat szerint a ruha színválasztása is azt jelezte, hogy papi pályára szánták. Hát én is körülbelül ilyen fejjel járkáltam a múzeumban, ezt az alábbi kép is bizonyítja:

Ez akár ez is én lehetnék, amikor meglátom az újabb és újabb történelem kerettantervet:

A délutánra is áthúzódó tartalmas délelőtt után ettem egy porchettát, ami nem parketta, hanem valami, ami sokkal finomabb annál: kellemes zsíros sült malachús friss zsemlében tálalva.Utána elkezdtem blogot írni, de valahogy elnyomott az álom, és hirtelen arra riadtam fel, hogy fogalmam sincs, hányra kéne a Galleria dell'Accademia bejáratánál lennem. Még volt 15 percem, úgyhogy el is rohantam.

Egészen hamar bejutottam mindenféle hosszú sorok mellett (magam sem értettem a dolgot), hogy aztán szemtől szembe álljak Dáviddal. Ez az a szobor, amit mindenki ismer, és amelynek másolata ott áll a Palazzo Vecchio mellett, de azért így is megrendítő volt "életben" látni, főleg a felé vezető más Michelangelo-szobrok társaságában. Ezek a befejezetlenségükben is hatalmas erőt sugárzó művek II. Gyula pápa monumentális síremlékéhez tartoztak volna, és főleg rabszolgákat ábrázoltak.

Dávid is ott volt.

Volt még egy meglehetősen nyugtalanító befejezetlen Piéta, amelyet Michelangelónak tulajdonítanak, de még az is lehet, hogy Bernini faragta. A fényviszonyok sajnos inkább a helyben történő nézegetéshez voltak alkalmasak.

A múzeum többi része is érdekes volt a hangszergyűjteménnyel és a 13-14. századi festményeket bemutató teremmel.

Ezt a képet Firenze egyik leggazdagabb céhe, a pénzverők céhe rendelte meg - látszik is a gazdag aranyozáson...

Erre a napra ennyi élmény jutott, este már pakolni kellett.