Már a csütörtöknél tartunk, igen nagy tempóban szalad az idő. De nem mondhatnám, hogy nem használom ki. Délelőtt például iskolában voltam, ahol a reneszánsz fénykoráról volt szó. Megtudtam például azt, hogy nem csak Michelangelo (és Da Vinci) van a világon.

A mai csemege a Museo Dell'Opera del Duomo volt. Még be sem léptünk, máris újabb történettel gazdagodtunk. A kupola egy része nincs befejezve, mint ahogy az a képen is látható.

Brunelleschi kupolája így is gyönyörű, de a firenzeieknek természetesen erre a hiányosságra is van magyarázatuk.Az erkélyt egy Baccio d'Agnolo nevű építész tervezte meg, és olyannyira meg volt elégedve magával és az egyik oldalon már elkészült művével, hogy botor módon kikérte a firenzei művészek véleményét. Nyilván azért, hogy legyen alkalmuk dicsérni őt. Pechére azonban Michelangelo is a városban járt, és közölte, hogy az erkélye úgy néz ki, mint egy sor tücsökkalicka. (El nem tudom képzelni, miért is tenne bárki tücsköt egy kalickába, ezért utánanéztem a dolognak egy kicsit, hátha rosszul értettem valamit. De tényleg tücsökkalickáról volt szó, ami nyilván fontos berendezési tárgy lehetett akkoriban.) Ettől d'Agnolo úgy megsértődött, hogy nem is építette tovább az erkélysort.

Ez a múzeum is nagy élmény volt, és sok érdekességet megtudtunk a templomról és egykori / mostani berendezési tárgyairól.

 A templom eredetileg teljesen más kinézetet kapott volna: A legelső homlokzat sohasem készült el teljesen, és végül még azt is lebontották 1587-ben. Viszont egy 16. századi rajz megőrizte az eredeti homlokzat képét, ez alapján "építették meg" a múzeumban a megmaradt eredeti szobrok felhasználásával.

A monumentális makettel szemben bronzajtókat helyeztek el. A templommal szemben lévő keresztelőkápolna ajtajának megvalósítására versenyt rendeztek, amelynek két meghatározó versenyzője Ghiberti és Brunelleschi volt. A versenyt végül Ghiberti nyerte, így ma az ő ajtajait láthatnánk a keresztelőkápolna falában, ha nem cserélték volna ki másolatokkal. Az eredeti ajtókat tehát itt, a múzeumban lehet megnézni.És muszáj is lesz, mert nem tudok választani a rengeteg fénykép közül.

Egy másik teremben azokat a féldomborműveket állították ki, amelyeket a harangtoronyról menekítettek ide, nehogy az idő és a turisták kárt tegyenek bennük.

 Itt rögtön az első két hatszögben Ádám és Éva teremtése látható, de később megjelennek híres mitológiai és történelmi alakok, illetve a legfontosabb erények is.

 A fenti alakot nem kell bemutatni, a következő azonban némi magyarázatra szorul: ő maga a megszemélyesített számolás (Aritmetca) Andrea Pisano műhelyéből.

A zene is helyet kapott, Orpheus személyében. A dombormű Luca della Robbia munkája, akinek a neve még sokszor előkerült ezen a napon.

A következő teremben két kórusgalériát néztünk meg, az egyiket Luca della Robbia, a másikat pedig Donatello készítette. A képek pont ebben a sorrendben jönnek egymás alatt.

A Robbia-karzat alatti panelek éneklő alakokat ábrázolnak. Ez a jelenet éppen azt ábrázolja, amikor már megint otthon felejtettem a kottámat, és Eta barátnőm kottájából énekelünk ketten.

Egy kis lépcsőzés után (Firenze főleg dombokból és lépcsőkből áll) kimentünk a teraszra, ahonnan egy kevésbé ismert oldaláról lehet megnézni a kupolát. És engem.

A sok szép szobor és dombormű után meglehetősen váratlanul ért minket Donatello Mária Magdolnát ábrázoló szobra.

Ez a múzeum teljesen elvarázsolt engem, és még hátra volt Michelangelo Pietája. Nyilván nem az, amelyik Rómában van (bár itt is elhelyeztek egy másolatot), hanem a megrendítő utolsó és befejezetlen szobor. Az idősödő Michelangelo Nicodemus képében jelenik meg, aki Jézus testére támaszkodik. Ha kivennénk Jézus alakját a kompozícióból Nicodemus, azaz Michelangelo is a földre zuhanna, Jézus nélkül nem maradhatna meg.

Még sokáig tudtam volna nézni ezt a szobrot, de vége lett a tárlatvezetésnek. Most nem széledt szét mindenki, hanem Pietro vezetésével elmentünk a piacra ebédelni. Nagyon finom hamburgerem mellé óvatlanul felhörpintettem 6 dl sört. Ettől jókedvem lett.

Mivel olyan jegyet kaptunk a múzeumba, amivel a székesegyház altemplomát és a keresztelőkápolnát is meg lehetett nézni, magyar csoporttársammal és férjével meg is néztük mindkettőt.

A keresztelőkápolnával kezdtük, ahol valamikor régen évente kétszer tartottak keresztelőket, ezért emeltek ilyen nagy épületet. Minden magyarázat nélkül ideteszek néhány képet. Gyönyörű volt!

Ezután átmentünk kimentünk a Paradicsom kapuján (ennek az eredetijét is a múzeumban láttuk, Lorenzo Ghiberti műve), borzadva néztük a székesegyház előtt kígyózó sorokat, majd megkerestük az altemplom bejáratát, ahol körülbelül fél perces várakozás után be is engedtek. A székesegyházba.

Méreteihez képest nincsen nagyon kidíszítve a templom, így viszonylag hamar lejutottunk az altemplomba. Arra már rájöttünk, hogy Olaszországban a templomok nem hűvösek, hanem inkább melegek, de ez az altemplom még ezeknél is melegebb volt. Viszont nagyon érdekes régi padlómozaikokat láttunk és egy eldugott sarokban megtaláltuk a kupola tervezőjének, Brunelleschinek a sírját. Ő az egyetlen, akit ide temettek.

Délután még úgy gondoltam, hogy egész este pihentetem meggyötört lábamat, de természetesen nem tudtam nyugton maradni. Ismét útra keltem, hogy megnézzem, megvan-e még a Vecchio Palazzo. Meg is láttam Dávidot (a nem igazit) és az ő árnyékát, de a többi szobor sem tűnt el.

A lemenő Nap fényében mintha kicsit bánatosabban nézne az átlagnál.

Medúza levágott feje is megvolt.

Ebből már lehet sejteni az irányt. Végre átkeltem a Ponte Vecchión (ez a tevékenység nem hatott meg túlzottan), majd egy hatalmas kitérőt téve elmentem a szomszéd hídhoz. Közben megnéztem a Pitti palotát kívülről,

a monumentális római kaput,

találtam egy széles, árnyas utat, majd egy vékonykát, ahol egyedül én kanyarogtam az úttal.

Aztán kikötöttem egy várnál, és leereszkedtem szerintem Firenze legmeredekebb utcáján (áldottam is a szerencsémet, hogy nem felfelé kellett menni.

A Nap már bőven lement, mire elértem a Grazie-hídhoz, hogy onnan pár perc alatt vissza is térjek a szállásra.