Ma délelőtt Cimabue és Giotto munkásságával, valamint négy csoporttárs iskolájával és lakóhelyével ismerkedtünk meg. Egyiket sem részletezném.
De mégis. Két videót is megnéztünk, mindkettő nagyon érdekes volt. Az első bemutatta, mekkora károkat okozott az 1965-ös nagy árvíz, és hogy egészen az új évezred elejéig várni kellett arra a technológiára, amellyel legalább el lehetett kezdeni a helyreállítást.
A második videó már a mai vezetett séta helyszínére kalauzolt el minket - a Santa Maria Novella bazilikába. A homlokzat szimbólumrendszeréről szólt, amelyet az építész Leon Battista Alberti álmodott meg (nyilván a megrendelők segítségével)..Ő az eredeti, jóval kisebb gótikus építményt bővítette ki, amelynek eredménye alább látható.
De eddig persze el is kellett jutni, és Matteóval ezt szép lassan tettük meg. A Palazzo Vecchio előtt álltunk meg először, ahol már kétszer is megfordultam, de természetesen nem vettem észre az egyik kőbe rajzolt figurát.
Az elkövető a firenzeiek szerint Michelangelo volt. Amikor erre járt, egy polgártárs rendszerint szóba elegyedett vele, amit a művész egy idő után szinte zaklatásként fogott fel, mert halálosan unta a dolgot. Ezért egyszer, amikor megint kénytelen volt megállni egy egy eszmecserére, a háta mögött tartott késsel ezt a figurát véste a kőbe. Egy másik történet szerint Michelangelo pont akkor járt erre, amikor egy szerencsétlent kivégzésre vittek, és ennek az embernek az arcát örökítette meg.
Ezután a palota mellett álló Neptun-kutat néztük meg alaposabban, amelynek fehér márványból készült Herkules-szobra szinte világít. (Nem is sikerült normális képet csinálni az előző este.) Nappal is világít és rendkívül bután néz. Cserébe viszont mindenféle bronz élőlények játszadoznak a lábainál.
Közben átpillantottam a szomszédos palotába, ahol a várost őrző oroszlánnak a jelek szerint bátor segítői akadtak.
Ezután megnéztünk még egy-két reneszánsz palotát kívülről, majd végre eljutottunk a templomhoz, ahol végre megkaptuk a kis rádiókészülékünket, ami biztos jele volt egy újabb értékes tárlatvezetésnek.
A gótikus templombelső legfeltűnőbb tárgya Giotto hatalmas keresztje, de számos más művészettörténeti csemegét is megismertünk.
A freskók között van Botticcelli (Jézus születése), Masaccio (Jézus kereszthalála), Santi di Tito (azt hittem, hogy nem is ismerem, de kiderült, hogy a közismert Macchiavelli-festményt ő készítette) és Paolo Uccello. Az utóbbi a főoltár mögötti kápolna falát festette ki - csodaszép!
A hatalmas "képeskönyvből" ez a részlet különösen megtetszett: el lehet gondolkozni azon, vajon hova készülnek a lányok. A szőke haj ekkor egyébként nagy divat volt Firenzében, és velencei szőkének hívták ezt a festéket.
A templomból a templomhoz tartozó kolostor kerengőjét jártuk körbe, ahol Paolo Uccello freskói láthatók - bár a nagy árvíz ezekben is nagy károkat okozott.
A templomhoz tartozik még a valamikor káptalani gyűlésekre, később kápolnaként használt Spanyol kápolna, ahol Andrea di Bonaiuto freskói borítják a falakat. Matteo felhívta a figyelmünket például arra, hogy az egyik freskón (Chiesa militante e trionfante, azaz A harcos és győzelmes Egyház) látható fekete-fehér színű kutyák a domonkosokat jelképezik, akik legyőzik a farkasként megjelenő eretnekeket.
A szemben lévő falon a Trionfo di san Tommaso d'Aquino (Aquinói Szent Tamás diadala) c. freskó látható, amelyen gyakorlatilag mindenki ott van, akit ebben a korban fontosnak tartottak - nem csak valaha élt keresztények (és görög-római alakok) jelennek meg, hanem fontosnak tartott értékek megszemélyesítései is.
Még sok szépet láttunk, de azt hiszem, elég ennyi a művészettörténetből. Délután a munkamegbeszélések után a San Lorenzo templomhoz mentem, ahol egy finn és egy német csoporttárssal vacsoráztunk egy jót (lasagne!), majd meghallgattunk egy hangversenyt. Rezes szólisták játszottak vonószenekari kísérettel: kezdtek némi barokk zenével, aztán lassan eljutottunk a jelenkorig és a bluesig. Elképesztően jó volt, nagyon sajnáltuk, hogy vége lett. Azt mondjuk nem sajnáltuk, hogy végre kapunk levegőt.
