Igazán nem panaszkodhatok, hiszen a helsinki út után most éppen Olaszországból jelentkezhetek be. (Éljen Rotterdami Erasmus!)

Az indulás elég olaszosra sikerült, bár elképesztően hamar eljutottam a repülőtérre (egyik vonat sem késett), és a becsekkolásnál sem álltak előttem sokan. Így aztán több mint egy órát kellett kókadoznom, de remek társaságom akadt egy nagy tejeskávé személyében. Aztán végre kiírták, hogy melyik kapuhoz kell menni. Ott beálltam az ott tartózkodó kb. 8 ember mögé, és elégedetten néztem a pár perc alatt szép hosszúra hízó sort az én hátam mögött. Aztán kiderült, hogy ez csak sornak tűnt, de nem az volt, úgyhogy a sor egy része hirtelen elém került, ráadásul senki nem tudott rájönni arra, hogy melyik az elsőbbségi sor. Azért elég hamar átjutottam az ellenőrzésen, és még szabad ülőhelyet is találtam. A káosz később még inkább fokozódott, mert az emberek nemes egyszerűséggel átbujkáltak a kordonok alatt, mert nem fértek el.

A repülőn egy félős magyar mellé kerültem, akivel megosztottam frissen vásárolt cukorkáimat és igyekeztem szóval tartani. Így együtt néztük meg madártávlatból a Velencei-tavat, a Balatont, majd Észak-Olaszország hegyeit is.

Útitársamról az is kiderült, hogy a kórusával jó pár évvel ezelőtt Vácott jártak, és még közös koncertet is adtunk.

Időközben kezdett lemenni a Nap, de egy kicsit fürgébben, mint Finnországban. Nagyon szép volt, ahogy felülről világította meg a felhőket. (Ez a képen persze nem látszik, mert csak mobillal fényképeztem.)

A következő naplementés kép már a buszból készült. A buszt elég nehéz volt megtalálni, legalábbis a sofőrt. De egy kedves magyar párral végül is megoldottuk a helyzetet. Majd kiderült, hogy a kedves magyar pár női fele holnaptól csoporttársam lesz a kurzuson (Reneszánsz művészet Firenzében). Jól elbeszélgettünk, és egészen addig tökéletesen éreztem magam, amíg ki nem derült, hogy az apartmanom tulajdonosa már vár rám a lakásban. És éhes is.

Már majdnem háromnegyed 11 volt, mire végigrohantam Firenze belvárosán (már most leesett az állam a Duomo láttán), és megálltam a ház előtt. Matteo, az éhes tulajdonos persze nem volt ott, mert elindult, hogy begyűjtsön útközben. Azt nem tudom, miből gondolta, hogy megismer, de így legalább már nem csak én voltam a késlekedés oka. Némi olasz nyelvű beszélgetés után egészen megenyhült, és bár elég hangosan korgott a gyomrom, mindent elmondott, amit feltétlenül tudni kell egy Firenzében először járó turistának.

Az apartman egyébként nagyon jó helyen van, és nagy, kényelmes. Most viszont már aludni kéne, hogy holnap frissen vághassak bele az új hétbe. Buona notte!