Most, amikor nekikezdek az utolsó igazi finnországi nap leírásának, majdnem olyan szomorkás vagyok, mint akkor, amikor tudatosult bennem, hogy ezzel bizony vége is a régóta várt kalandnak. Búcsút kell venni új barátainktól (Anna, Manuela, Vít, Giuseppe), és ilyenkor mindig ott van az emberben az érzés, hogy lehet, hogy ezek az új barátságok nem lesznek tartósak. Én azért bizakodom, nemhiába választottam ki mégis a képzés egyik feladatánál a remény kártyát!

Az utolsó nap az utolsó előttivel ellentétben ismét amolyan élvezkedős-fényképezős fajta lett. Délelőtt még az ég is bánkódott, hogy el kell mennünk, ezért egy kis esőt szemerkélt a nyakunkba. Ez azonban nem tartott sokáig, és a Sibelius-parkhoz érve már egészen szép idő lett. Itt ismételten megnéztük az emlékművet, ezúttal szakavatott társaságban, hiszen idegenvezető is volt velünk, aki itt még sok újat nem tudott mondani. Viszont ezúttal a fényképezőgéppel fényképeztem.

Miután mindenki megörökítette az orgonasípokat, saját magát és a barátait, buszra szálltunk és elmentünk a szabadtéri múzeumba Seurasaari szigetére. A múzeum 1909-ben nyílt, és Finnország több részéről helyeztek át ide faházakat és gazdasági épületeket. Egy rövid séta közben megnéztünk kívülről jó néhányat, ezek mindegyikéhez járt egy történet is. Rögtön itt van egy templom, ami a szabadtéri múzeum legrégebbi épülete a 17. század végéről. A teteje eredetileg másmilyen volt, ez már a 18. században került rá. A sirály pedig még később.

Útközben láttunk még kisebb-nagyobb (inkább kisebb) tárolóépületeket. A kedvencem a madáretetőhöz hasonló építmény volt, amelynek épp az volt a célja, hogy ne az állatok egyék meg a télire félrerakott élelmet.

A következő épület azért érdekes, mert úgy néz ki, mintha téglából épült volna. Ez azonban átverés, ez is egy faház, csak a tulajdonos nagyzolni akart...

Nekem kimondottan tetszett a telefonfülke is, eddig csak filmekben láttam ehhez hasonlót:

A legnagyobb izgalmat azonban nem is az épületek, hanem az állatok váltották ki az emberekből, főleg a mókusok. Itt van tehát néhány lencsevégre kapott állat. Ez nem mókus, de repül:

Ez pedig nem repül, de mókus:

Itt pedig egy különösen éhenkórász, ám fotogén példány:

A közös séta után hazamentünk, hogy aztán el is induljunk a központba ajándékokat venni.A kínálat főleg a Mumincsaládhoz kötődő tárgyakból állt, ezekből azonban nem vettünk túl sokat. Sikerült beszereznem néhány képeslapot a nagymamáknak, Kati pedig egy fókát zsákmányolt magának.

Ezután a több csoporttárs által nagyon dicsért Oodi nevű könyvtárba mentünk, ahol megebédeltünk. Közben megérkezett Vít barátunk is, így hármasban jártuk be e nem mindennapi épület három szintjét.

A könyvtár ugyanis nem csupán olvasóteremből és könyvespolcokból áll, ahol mindenki illedelmesen és halkan lapozgatja a könyveket, hanem egy élő intézmény, a városiak találkozóhelye, ahol ehetnek, játszhatnak, kibérelhetnek mindenféle hobbihoz szükséges felszereléseket (mi varrógépet, 3D-nyomtatót láttunk), de tarthatnak megbeszéléséket a különszobákban, használhatnak profi stúdiókat, sőt akár főzhetnek is. Képet csak az olvasó- és játszóteremről tudok mutatni.

Ezután még mindig korainak éreztük a pakolást, elmentünk hát a közeli botanikus kertbe.

Kora este már a szállásunkon voltunk, és pakoltunk. Illetve én kétségbeesetten próbáltam visszaszerezni köddé vált képeimet. (Sikerült!) Eközben a fiúk csak vártak ránk a sörözőben kitartóan, úgyhogy végül mi is odamentünk. Egy nagyon kellemes este után búcsút vettünk nem csak csoporttársainktól, hanem Helsinkitől is. A hangulathoz remekül illett az utunk végén nyakunkba zúduló eső.

Moi-moi, Finnország. Remélem, még visszatérhetek valamikor.