Ugyan már rég hazajöttem Helsinkiből, de csak megírom most már ezt a blogot, hogy könnyebb legyen majd felidézni ezeket a szép napokat, amelyeket Kati útitársammal és Erasmusos csoporttársaimmal töltöttem.

Most kivételesen a kurzus óráival kezdem, legalábbis az utolsó feladattal, mert ennek keretében elözönlöttük Helsinkit. Egy alkalmazás segítségével kaptunk egy térképet a felkeresendő helyszínekről, ahová nyilván el kellett találni mindhárom csoportnak. És ha már odataláltunk, feladatokat is kaptunk, amibe a helyieket is be kellett vonnunk.

Az első úticél a Vanha kirkkopuisto volt, ami magyarul annyit tesz, hogy az ótemplom (nem is tudom, létezik-e ez a szó) parkja. Van a parknak azonban egy másik neve is: pestispark - biztos emiatt vált a finnek egyik kedvelt pihenőhelyévé. Egy kedves, fának támaszkodva olvasó fiatalembertől megtudtam, hogy a pestispark nevet azért kapta a tér, mert a templom körül valaha temető volt, ahova például a pestisjárvány áldozatait is eltemették. Mondjuk gyanakodhattunk volna egy kicsit a fejfák láttán.

A feladat végrehajtása során eljutottunk még Tove Jansson emléktáblájához is. Az ő könyve nyomán született meg a muminokról (fehér színű finn trollokról) szóló rajzfilmsorozat. Én erről koromból kifolyólag lemaradtam, de most látom, hogy a neten több epizód is fellelhető. El fog még jönni az az idő, amikor megtekintem.

Megfordultunk ismét a Designmuseónál is, ahol a ma divatos tervezőkről kellett megtudni néhány információt. Itt egy cipődivatbemutató-videót is készítettünk, amit szerzői jogok miatt ezúttal nem mutatok be.

Az órák után cseh barátunk, Vít társaságában ebédelni mentünk egy koreai étteremben. Azt hiszem, Mirjami, az oktatónk mondta, hogy Finnországban kevés a finn étterem, mivel a finnek úgy gondolják, hogy finn ételt (ejnye, de sok finn van ebben a mondatban!) otthon is tudnak enni. Szóval így kötöttünk ki a fent említett étteremben, ahol a választásom a bulgogi bibimbapra esett. Ez nem egy buddhista szerzetes volt, hanem egy marhás étel. Finom volt. Ebéd után búcsút vettünk Víttől, és ugyan némi késéssel, de csak elindultunk Finnország második legrégebbi városa, Porvoo felé.

Porvoo Finnország második legrégebbi városa, és az útikönyv szerint kihagyhatatlan látványosság. A csoporttársaknak is tetszett, így mi sem tétováztunk sokáig, csak addig, amíg meg nem találtuk az ügyesen a föld alá rejtett buszpályaudvart. A buszra felszállva boldogan szundikáltunk egy órán át, amíg oda nem értünk a városkába.

Először a helyi születésű költő, Runeberg szobrával találkoztunk. Róla és a süteményéről még lesz szó, szobrot meg már egyébként is láthattunk róla, így inkább a folyót mutatom meg. Hidat is találtunk rajta, amin persze rögtön át is kellett mennünk, bár így pont az ellenkező irányba mentünk, mint kellett volna.

Azért olyan nagy hibát mégsem követtünk el, mivel a túlsó partról kiválóan látszottak Porvoo híres folyóparti faházai. Rendes leszek, és nem illesztem be mind a 10, szinte teljesen egyforma képet.

Azért itt egy másik is, ezúttal teleobjektívvel.

Ezen a képen már látszik a templom is, ahova hamarosan fel is kaptattunk egy (helyi viszonylatban) meredek utcácskán. Ez is egy evangélikus templom, mellette egy haranglábbal és egy régi kis templommal. A templom falai egyébként nem ilyen ferdék, csak a fényképezőgép újraértelmezte a valóságot.

Az alábbi képen az elvárásokkal ellentétben a jobboldali épület a templom, a baloldali pedig a harangtorony.

A továbbiakban a kisváros utcáin bolyongtunk. Nagyon hangulatos volt, remélem, a képek valamelyest átadják ezt a sajátos atmoszférát.

Gondolom, mindenki észrevette már, hogy a házak többsége fából van, nem kőből, mint például Tallinnban. De azért szépen karbantartják a faházakat is, hiszen (ahogy a következő napi idegenvezetőnk felhívta rá a figyelmet) a nemtörődömség vége egy nagyon hideg ház lehet.

Na de végre elérkeztünk a napok óta emlegetett süteményhez, amit önfeláldozó módon meg is kóstoltunk a főtér cukrászdájában. Ez a Runeberg-tortácska, amit a költő felesége készített férjének. Ezt a sütit a más településeken lakó hátrányos helyzetű finnek bizony csak február 5. körül fogyaszthatnak, itt viszont bármikor lehet kapni. A tésztája kicsit mandulás, középen pedig málnalekvár van. Azóta már receptet is találtam hozzá...

A madárnak is tetszett.

Jóllakottan konstatáltuk, hogy a buszunk elment. Nem bánkódtunk sokáig, mert egy óra múlva úgyis ment egy másik, inkább kisétáltunk a folyópartra. Itt viszont megláttunk egy Castle Hill (Várhegy) felirattal ellátott táblát, ami miatt rögtön el kellett sétálni arrafelé. Közben láttunk nagyon hangulatos tavacskát is, így amikor választani kellett, hogy elinduljunk-e a következő buszhoz, avagy sem, nyilván nem indultunk el.

Ezen a képen a várhegy (sőt, Várhegy) is látszik. Vár nem nagyon, de gondoltuk, hogy biztosan ott rejtőzik a fák között. Nagyon szép útvonalon közelítettük meg a magaslatot.

Aztán megláttuk a vár hűlt helyét. És egy táblát, ami arra ösztökét minket, hogy nyugodtan hagyjuk szárnyalni a képzeletünket és úgy idézzük magunk elé a rég elpusztult favár képét. Ide:

Egy jó ideig hallgattuk a madarak csiripelését a szalonban, aztán elindultunk visszafelé a buszmegállóhoz. Útközben egy újabb irányból tekintettük meg a parti házikókat, ezúttal már a lustán lemenő nap fényében.

Helsinkibe visszaúton a változatosság kedvéért szundikáltunk, hogy aztán frissen és üdén elszaladjunk az esti sörözésre. Az est fénypontja a Scrabble volt finn betűkészlettel, angolul.

A hosszúra nyúlt nap lezárásaként hárman még sétáltunk egyet, mert elég későinek tűnt az időpont ahhoz, hogy valami sötétséghez hasonlatos élményben legyen részünk. Nem volt vaksötét, de az épületek szépen ki voltak világítva.