Ugyan ma már csütörtök van, de annyi minden történt tegnap, hogy nem sikerült a végére jutnom. Addig jutottam el, hogy megnéztük egy ősi vulkán földi maradványait, miközben gyakorlatilag egy másik vulkánon álltunk. És közben Dario (az idegenvezető) egy harmadik vulkánról beszélt. Kirobbanó formában volt...

Miután kivulkánoztuk magunkat, ismét buszra szálltunk, és elindultunk Masca felé. Ez 80 lakossal rendelkező falucska. Többen nem is nagyon férnek el benne, mint az látni fogjuk hamarosan. Még mindig a marsi táj hatása alatt voltunk, amikor megérkeztünk az első hajtűkanyarhoz, majd a következőhöz. Mindezt elég meredeken lefelé. És ekkor vidám vezetőnk bejelentette, hogy ez még csak a kezdet... A következő fél órában tovább kacskaringóztunk lefelé a buszunkkal, megörvendeztetve a mögöttünk közlekedőket, mert bizony néha hátramenetbe kellett kapcsolni, mert máshogy nem lehetett bevenni a kanyart. Néhányan nagyon elszántan kapaszkodtak az előző ülésbe, de az ablaknál ülőknek is akadt egy-két rossz pillanatuk. Mindeközben Dario mulattatta a népet: "Ne aggódjatok, mert Julian már rengetegszer járt erre, és már csukott szemmel is tudja az utat". Meg: "Tudjátok, mikor kell igazán megijedni egy ilyen úton? Amikor az idegenvezető bekapcsolja a biztonsági övet. Hát én akkor most be is kapcsolom." És: "Látjátok azokat a függőleges irányú vájatokat a szemközti sziklafalon? Ott jöttek le az ügyetlenebb sofőrök."

A lenti képen nem tűnik ilyen veszélyesnek, de a figyelmes szemlélő láthatja a masniként kanyargó út korlátját.

Ezt már a faluból fényképeztem, ahol még gyalog is lehetett egy kicsit kanyarogni lefelé (majd rohanni fölfelé, nehogy már megint én legyek a legutolsó). A képen a falu tetejéből fényképeztem az alvéget.

Egy kis nézelődés után tovább mentünk. A következő állomás Garachico volt. Amíg odafelé kanyarogtunk (most a változatosság kedvéért fölfelé), Dario újabb érdekességeket osztott meg velünk. Útközben folyamatosan mondta, hogy hol mit termelnek, és éppen milyen fa virágzik vagy nem virágzik, megerősítve ezzel korábbi állítását, hogy a szigeten valójában mindent meg lehet termelni, csak meg kell találni a megfelelő magasságot és a megfelelő földrajzi helyet. Ezt szemlátomást nagy igyekezettel tették a helyiek, mert az út ezen szakaszán mindenütt a teraszos földművelés nyomait láthattuk. Növények, amelyek mellett elsuhantunk: banán, banán, banán, papaja, banán, mandulafa, banán, banán, káposzta, szőlő, banán, kaktusz.

Garachico arról híres, hogy 1706-ban kitört fölötte egy vulkán. Ez már mással is előfordult, de ők nagyon szerencsések voltak, ugyanis az egyik lávafolyam mindössze három méterrel a kikötő kapuja mellett folyt el, hogy aztán a tengerbe befolyva, újabb területekkel gyarapítsa a szigetet. Nem sokkal később egy másik lávafolyam is elindult, ami viszont a városkának egy kevésbé lakott része felé vette az útját. A helyiek viszont úgy látták, hogy egy lávafolyam volt, ami egy bizonyos ponton (éppen a Szent Anna templom küszöbén) kettévált, megkímélve a kikötőváros jelentős részét. Bár senki nem halt meg, és a város nagy részét újjá is építették, Tenerife egykor legfontosabb kikötővárosa hanyatlásnak indult, mivel a tengerbe ömlő láva maradványai miatt legfeljebb pancsolni lehet a vízben, hajózni nem. A gazdagság forrása kiapadt, és a kikötő szerepét más város vette át.

Már ezen a képen is látszik, milyen szépen törnek meg a hullámok a sziklákon. Erre természetesen még tudok néhány példát hozni...

Persze van még sok habos-vizes kép, de ízelítőnek ennyi talán elég is.

Szigorú vezetőnk aztán elrángatott minket innen is, és ismét beterelt a buszba, hogy megint kacskaringózzunk egy jót, ismét felfelé. Hogy ne halljuk gyomrunk korgását (bizony már fél négy felé járt az idő), tenerifei altatódalt hallgattunk. Szerencsére csak felvételről, nem Dario előadásában. Ezúttal egy étterembe mentünk, ahol végül mégsem magunknak vettünk ebédet, hanem Ivan cége mindenkit vendégül látott. Dario megtanította, hogy kell kanáriul enni: mindenki rendel magának valamit (most persze nem), majd szétosztogatja asztaltársai között. Nekem egy román és két lett asztaltársam lett. Ennek következtében az eddig három mondatos lett-tudásom további kifejezésekkel bővült, mivel a két hölgy közül az egyik elég rosszul beszél angolul. A végén már oroszul próbáltunk csevegni, én inkább kevesebb, mint több sikerrel. A következőket ettük-ittuk: gyümölcslé, víz, bor, ropogós kenyér vékony sertéssült-szeletekkel, rántott sajtkrokett paradicsomlekvárral, grillezett kecskesajt, csicseriborsós izé. Aztán én úgy láttam, hogy valami réteges süti érkezik, de hal volt. El sem akartam kérni, de a szigorú román óvónéni azt mondta, hogy ezt bizony meg kell kóstolni. Úgyhogy ettem egy kicsit, amivel kiérdemeltem a citromos krémdesszertet. Egyébként a hegytetőn megülő étteremből ilyen volt a kilátás:

Az étterem tetejéről meg ilyen:

Kávéra már nem volt idő, mert vártak a banánok. Illetve a banánültetvény alkalmazottai. Icod de los Vinos volt a következő állomás, ahol két dolgot néztünk meg: egy banánültetvényt, aztán pedig a nyolcszáz éves ezeréves sárkányfát.

A banánültetvény nagyon érdekes volt. Mindenhez értő idegenvezetőnkről kiderült, hogy a banántermesztésben is otthon van. Elmesélte, hogy a banánok hermafroditák, és csak akkor teremnek, ha legalább ketten vannak. A lánybanánok ehetők, a fiúbanánok kis izék és csak mulcsnak jók.Egy cserje csak egyszer terem (akkor mondjuk jó sokat, ketten sem bírtunk megemelni egy ágat), aztán kivágják. De közben az anyanövény mellett már nő a lánya, amely 18 hónap múlva fog teremni. Mindig csak egy lányt hagynak meg, hogy azon az egyen sok banán teremjen. További kulisszatitkokat tudtunk meg a szüretelésről és a szállításról, és meg is kóstolhattunk egy-egy olyan banánt, amelyet éretten szedtek le. Nagyon finom volt!

A fenti képen a banánszerű banánok a lánybanánok, az alattuk elhelyezkedő banánnak tűnő törpeméretű izék a fiúbanánok.

A következő képen már nem banán van nyilván, de nagyon megtetszett.

És íme a sárkányfa, ami 800 éves, bár a hivatalos neve Drago Milenario, azaz ezeréves sárkány.

Ezzel utunk végére értünk. Fáradtan, de boldogan.